Crossing Rhotang-la

Indiában a monszunfelhők a Great Himalayan Range-ig jutnak fel. Mennének ők tovább is, de mire felmásznak a hegyre, kiesik minden esőjüket, hála legyen a harmatpontnak meg a gáztörvényeknek. A túloldalon magashegyi félsivatag és sivatag van, ahol évente alig néhányszor éri csapadék a felszínt. Leginkább még télen, hó formájában. Meg persze néha olyankor is, ha Kat nekivág egy ötezres hágónak.

Manali egyre nyirkosabb volt és egyre hűvüsebb, úgyhogy aznap reggel hétkor kisorakoztunk Vashist főterére az összes cuccunkkal, hogy levitessük magunkat a buszvégállomásra. Sajnálatos módon a hippiközönség nem szokott ilyen hajnali órán kukorékolni, tehát a belőlük élő riksások sem dugják ki ilyen korán az orrukat. Valahogyan mégis sikerült keríteni egyet fél óra után, és leboltolni vele, hogy visszajöjjön egy második körre is, miután hármunkat levitt. A busz elméletileg - mint arról előző nap felhomályosultunk - nyolc harminckor indult volna, és mi nyolc húszkor be is loholtunk a "pályaudvar" (see fotofoto) kapuján. Némi kérdezősködés (Keylong bus? Darcha?) után pillanatok alatt meg is találtuk a buszt, csak egy baj volt vele, éspedig hogy már így is fél kézen lógtak ki az emberek az ajtaján, néhányan az ablakain is, a teteje pedig vészesen púposra volt pakolva. Egyedül még csak-csak bevállaltam volna, hogy megpróbálom csakazért is helyi stílusban felpréselni magat, ahogyan egy szőke namastelovag is tette épp előttünk ("adjust", ahogy néhány napja egy mumbairól szóló városépítészeti előadáson hallottam.hogy mi az adekvált kifelyezés annak a szituációnak a leírására, amikor a hatszemélyes metrópadon úgy módosulnak a felállások, hogy a tizenegy ember mellé még a tizenkettedik is beszorulhasson) de ötösben, összesen vagy hetvenöt kilóval megpakolva meglehetősen reménytelennek tűnt a vállalkozás. Különben is, minek szenvedni, ha a tízharmincasra így majd mi ülhetünk fel elsőként, ölünkbe kapva a kevésbé szerencsés későn jövőket?...
A tízharmincassal csak két bökkenő volt. Az egyik, hogy nem Manaliból indult, tehát eleve degeszre tömve érkezett. Volna. És a másik, hogy délután kettőkor még mindig nem volt nyoma sem, nem is beszélve a tizenkettő harmincasról.

Namost egy indiai buszpályaudvaron az az öt óra várakozás nem röppen el csak úgy észrevétlenül. Először is amint beláthatatlanná válik, hogy hányszor negyed órát kell még ott ácsorogni, az ember lepakolja a hátáról a csomagot. Valami mérsékeltebben koszos oszlop tövébe például, amin nem látható szabad szemmel a peron túloldaláról, hogy hány háromlábú kóborkutya és hány helyi macsó jelölte meg a tövét az utóbbi négy napban. Ez megint olyasmi, amihez célszerű hozzászokni, mert később sem lesz jobb. Aztán beosztja a pajtikákkal, hogy ki őrizze a halmot, míg a többiek kóborolni mennek valami kies samosaárushoz, az előző napi turistofice-bácsihoz, a jegypénztárhoz vagy esetleg a taxiskartell góréjához.
A folyton eleredő eső elől a várakozók az ordenálén szétrohadt, gyermekkori kiskunnekeresdi vonatkirándulások emlékét idéző mocskos betonizé alá menekülnek. Az idő előrehaladtával csak szaporodnak, mert tízharmincas busznak pedig valóban kellett volna léteznie, nem is beszélve a tizenkettő harmincasról. Többségük férfi, és a férfiak többsége Luca haját és lökhárítóit bámulja leplezetlenül csorgó nyállal, de ha ő épp nincs ott, velünk is beérik.
Az újoncot ráadásul állandóan pánik kerülgeti, hogy valamelyik busz ablakában a rejtélyes cirkalmak Keylongot írnak, csak a szeszélyes helyiek valamiért letagadják. Ezért időről időre végigkérdezi az összes bent álló jármű sofőrjét és utasait, nem-é ők lennének azok, akiket keres. Akkor is, ha egyébként a jármű másodsofőrje kisebb-nagyobb megszakításokkal negyven perce üvölti, hogy "chandigarchandigarchandigaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaááár", például. Esetleg hogy "delidelidelideliiiiiiiiiiiiiiiiii". A jegypénztárnál is meg kell próbálkozni újra meg újra, hiszen minden fél órában másik ablak mögött mennek a fülke hátuljába szunyókálni, és másikban bújnak elő. Mindenféle baromságot hordanak össze, vagy egyeszerűen elküldenek a fenébe. Esetleg a másfél órája késő buszra azt mondják huszonháromkor, harmincra lesz ott. Pillanatnyi gondolkodás után hozzáteszik: lehet, hogy harmincötre. Amelyik biztosra akar menni, az hátbaveregetősen mosolyogva megnyugtat: "after some time".

A várakozás hevében néha koldusgyerekek akaszkodnak az emberre nagy bociszemekkel, előbb-utóbb aztán valamelyik rikkancs elhessegeti őket. A kóbor kutyák viszont zavartalanul randalíroznak mindenhol, Luca nagy örömére és nagy bánatára egyben. Úgy kell rá vigyázni, hogy ne simogasa meg őket, mint egy háromévesre. Körülbelül annyira is látta be, hogy mi a baj a koncepcióval.

A csaknemjövő buszunk helyére egy idő után betelepült egy utcai cipész. Ücsörgött, és a néha arra vetődők itt-ott hibás lábbelijét javítgatta ott a helyszínen, míg azok ácsorogtak felette. Időről időre megbökte a térdemet, és a szerszámait mutogatta. Nem győztem nem tudomásul venni és közben hülyén érezni magam, míg Gina fel nem fedezte, hogy tényleg el van szakadva a szandálom. A hülyén érzésen ez nem javított, de legalább a lábbeli meggyógyult, fillérekért.

Ahogy egyre hihetetlenebbé válik, hogy valaha is indul még busz Leh irányába a városból,  úgy válik egyre sürgetőbbé a késztetés a környező utcák és bazárok utazási irodái taxis árajánlatának végigkérdezésére. Buszt persze csak Lehbe szerveznek, vagy kifizeti valaki az egész utat, vagy nem viszik sehová. A taxisokat viszont nagy hiba végigkérdezni, főleg többször is, mert csúnyán karteleznek, és fél órán belül az egész város tudja már, hogy ténfereg közöttük öt szarrágó fehér kölyök, aki nem akarja a local price kétháromszorosát kifizetni.

Mi pedig elkövettük ezt a hibát. Az első sikertelen és amúgy is csak időelcsapásnak szánt tapogatózó kör után a betonrom alatt várakozó hippikkel és egyéb zsákosokkal is szóba elegyedtünk. Kiderült többek között, hogy volt, aki a hatharmincas buszhoz is kigyalogolt, de akkor sem jött semmi. A hippik egy idő után beneveztek egy drága nem menetrend szerinti buszra - ők Lehbe tartottak -, egy viszonylag későn felbukkanó izraeli-török párocska viszont egyre hajlandóbbnak mutatkozott egy shared taxiba való bekapcsolódásra. Ezt a párbeszédet, minthogy angolul zajlott, egy piros pulcsis, később mikulás álnéven fellépő agilis kis indiai is kiszűrte a zajból, vele és állandóan köpködő, de soha meg nem nyikkanó barátjával (aki talán se kutyája, se macskája nem volt, de mivel csak egymással kommunikáltak egy számunkra értelmezhetetlen nyelven, nekünk ők összetartoztak) épp megtöltöttünk egy valami csoda folytán mégis titokban hatezer alá alkudott ladaniva stílusú hegyitaxit.


A taxival az elindulás nem sikerült kimondottan gördülékenyre. Pesze a szokásos huzavona és értetlenkedés még rendjénvalónak is tűnt - vagy legalábbis igy utolag a következő hetek élettapasztalataával a zsákban annak tűnik - , de mikor nagy nehezen felbarkácsoltuk a cuccot a tetőre, és beszuszakoltuk magunkat a kocsiba, és a sofőr benyomta a fullhangerős balilajcsit, és rázkódtunk, mint dobópettyeskockák basáskor, és ettől eluralkodott rajtunk a snasszegzotikuskalandkényszerutazásdeemégisme kkorakirályságmár snitt, és már a negyedik kanyart is bevettük, akkor egyszercsak felfedezte a sofőr, hogy gebaszos a kerék, és cserélni kell. Alig 20 perc múltán arra is rájött, hogy nincs mire. Még fél óra rejtélyes fejünkfölöttszervezkedés után átborítottak minket egy másik dzsipbe, ami a később történetesen következendő kalamajkát mintegy majdhogynem megnégyzetreemelte. Na jó, másfeledikre. Földcsuszamlásnál az is komoly szó.

Az új ladaniva (igazából valami délázsiazi mitsubishiszármazék) úgy rázott, hogy rendre bevertük a fejünket a kocsi tetejébe. Időnként még teljesen előrehajolva is. Ez persze összefüggött a taxisunk nemannyirasmooth vezetési stílusával is, mint ahogy a lassan beálló émelygèsünk sem csak a háromezer feletti magasságnak volt köszönendő. De igazami, az út pocsék állapotban volt - az aszfalt hamar elfogyott, aztán csak brutális sár maradt szilárdabb vályúkkal és kátyúkkal kombinálva. Hamarosan belebotlottunk az első akadályba, egy beragadt faszáálító teherautóba. Nem emlékszem már, hogy kihúzták-e, vagy sikerült könyörtelenül kikerülni és otthagyni, mindenesetre az aggodalmunkat ráértünk volna méltóbb célokra tartogatni.

Egy órával későbbről aztán megint dugó dereng, amit újabb, roppant rövid életű fellélegzés követett. Aztán a következő kanyarban kibukkant A Hegyoldal, Az Úttal, amiről a következő kb. harminc órában végig azt hittük, hogy A Hágóig ér. A szerpentinen messze felettünk szó szerint beláthatatlan sorban álltak az autók, több kilométer hosszan. Főleg a miénkhez hasonló fehér, zsákostetejű kockaterepjárók és piros alapon cirkuszmintás teherautók, de személyautókat és buszokat is ki lehetett szúrni. A kígyót nem sikerült közelebbről megnézni, mert az utat az utolsó "állomás" felett lezárta a katonaság. Landslide, mondták, sár, kövek, nem lehet rajta átjutni. Pár óráig, pár napig, egy hétig. 

A "miafaxtcsináljunk" kérdésre az autóban ülők közül mindenkinek más volt a default válasza, a sofőrt is beleértve. Várjunk. Menjünk vissza. Hagyjuk a francba. Jöjjünk vissza másnap hajnalban. Jöjjünk vissza másnap délelőtt. MenjünkSrinagarba. Rúgjuk fel a katonákat, és menjünk. Nyúzzuk meg a sofőrt. Simogassuk meg az összes tehenet. Lehet tippelni, ki melyik életszerüü megoldaasra hajlott leginkaab. Kanál, wtf... Végül az lett, hogy vártunk pár órát, kérdezősködtünk errearra, persze mindenki mást mondott, és baamultuk a gazdag indiaiakat, akik havat proobaaltak volna nézni, csak nem nagyon volt hozzaa havuk. Mivel a díszes társaság legalább négy frontja csak korlátozott mértékben találta a másik legalább hármat megbízhatónak, vagy egy óráig ment a balhé azon, hogy ki kinek milyen esetben mivel tartozik. Különösen Mikulás rendelkezett sajátos matematikai elképzelésekkel, egészen elbizonytalanította az emberi logika kultúrák feletti általános szabályainak létezésébe vetett hitemet. Ő volt az is, aki egyszerűen az orcánkba röhögött, amikor meg akartunk egyezni, hogy visszamegyünk Manaliba, és másnap reggel hatkor újra találkozunk a taxiálomásnál. Miii, hatkor? Peeeeersze, oké, ott lesznek, mondta még búcsúzóul, mikor este kiszálltunk Manaliban, és ebből tudtuk, hogy sem ő, sem a sofőr nem fog felkelni. A szemerkélő esőben több mint fél órát sétáltattuk a cuccainkat, mert a talániráni srác azt mondta, abban az irányban öt percen belül lesz egy olcsó, de remekjó hostel.

Így aztán másnap hajnalban még Old Manalit is megszagoltuk kissé út közben, hátunk mögött hagyván egy ritka segítőkész recepcióst, öt óra alvást, egy ágyat, amin már megint hárman osztoztunk, és Misi részéről az első széntablettákat is - a folyamatos halmazállapotjelentés ellenben nagyon is velünk jött.
A közel-keleti párocska nem csak a hostellel kapcsolatban volt érzéketlen a sorsunk iránt: megint kimentek a hajnali buszhoz is, persze teljesen fölöslegesen. Meglepetésünkre a tegnapi első sofőr és a két indiai utas is megjelent, alig több, mint egy óra késéssel. Ezúttal a csomagfelkötözésre egy kóborkutya-naggyűlés kellős közepén került sor, Luca nagy-nagy örömére, mikor végre nyolc körül beszállhattunk, alig tudta őket otthagyni. A következő két órában valószínűleg többször is megmutatta volna az lcd-jén a szép új kutyuliportrégyűjteményét, ha bármi esélye lett volna húsz centi alatti amlitudoval mozgatva az orrunk alá artani a gépet. Mindenesetre a régiúj sofőrrel határozottan ritkábbab csapódtunk a tetőnrek, mint előző nap, és ami még ennél is jobb, hétágra sütött a nap.

Az útzár még mindig ott volt, ahol előző nap hagytuk, de azt ígérték, hamarosan elkotródnak. Hogy a "hamarosan" mennyi idöt jelent, arról egy katonán belül is megoszlottak a vélemények, egyszer még oda is álltunk a rajtvonalra, mert valamelyikük azt találta mondani, hogy minket átenged. Ami azt illeti, ez stratégiailag egészen okos húzásnak bizonyult, mert amikor valamelyikük vakarózásként arrebbrakta a blokád agyik elemét rpár méterrel (hogy aztán par perc mulva visszatehesse majdnem ugyanoda), a közelben álló hat-nyolc kocsi sofőrje lélekszakadva rohant a kormányhoz, hogy ő rajtolhasson először. Persze csak az egymás hegyeháta rajtpoxzíciót sikerült kicsit átrendezni. A tét egyébként csak annyi volt, hogy ki ér előbb a továbbra is lényegében mozdulatlan kilométeres kígyó végére. Az emberek összeszűkült szemmel meredtek a hegyoldalra, és néha izgatottan mutogattak, hogy "múvingmúúúvingdéjrmúving", de általában csak épp feladta valaki, és visszafordult.
Aztán egyszercsak legurult a lejtőn egy motor két utassal. A bolleywoodi filmzeneklip, amit épp mellettünk forgattak, nyomába sem ért a jelenet drámaiságának. Derékig sárosak voltak mindketten, a motornak nem látszott a színe. Ahogy elhúzták nekik a kordont, mindenki megrohanta őket. A jó hír az volt, hogy átjutottak, a kevésbé jó az, hogy nekik lejtőn lefelé hatvan centi szélesen lényegesen könnyebb volt.

A bizonyíték, hogy a hágó hágható, még nem adott okot a blokád feloldására, de hihetővé tette, hogy még aznap sor fog rá kerülni.
Az időt szemmeresztgetésen és nyaknyújtogatáson, valamint egymás paráztatásán és az elmúlt napok székletmintáinak emlékezetből való összehasonlításán kívül a már emlegetett forgatás bámulásával lehetett még tölteni. A bámulás határozottan kétoldalúnak bizonyult, sőt, többen akartak velünk vagy rólink fényképet készíteni, mint a "sztárjaikkal". Magától értetődően Luca vitte a prímet, de az a gyanúm, hogy én is felkerültem nèhány fb-profilra..


Az útzár végső feloldását égi jelek, fel-alá futkosó sofőrök és kétségbeesett tolakodóparkolászás előzték meg. A nagy pillanatban aztán formaegyrajtot megszégyenítő elszántsággal szababult el a motorbőgés meg az egymás leszorítása. Mi körülbelül a hatodik helyről indulhattunk, és ezt az igen előkelő helyet sikerült is megtartanunk, sőt, egy eredetileg kétes besorolású versenyző még mögénk is szorult, amiért hős sofőrharcosunk méltón vállon is lett lapogatva.
Az út határozottan száradt előző nap óta, de ettől függetlenül az igazán botrányos felületi jelenségek felfelé haladva csak még botrányosabbak lettek. Rövidesen elértük a lassan araszolgatni kezdő sort, és ezzel meg is kezdődött a core-kalamajka.

Az egésznapos műsor szereplői meglepően sokan voltak, és meglepően kevés kaptafával elő lehetett volna állítani a válaszaikat a "mi a faxt keresel itt négyezer méteren egy földcsuszamlás közepén" kérdésre.
Először is voltak a piros alapon feliratokkal, zászlókkal, lángnyelvekkel és egyéb szimbólumokkal, valamint járművenként legalább egy pár csábos dívaszemmel kipingált ponyvás teherautók. A mindösszesen kettő járható és létező hágón keresztül ők szállítanak mindent Ladakhba, ami nem árpa, borsó, jak vagy buddhista szerzetes. Krumplit, sampont, kék műanyagfóliát, betonvasat, hipibuggyosgatyát. Bizonyára szívesen visszafordultak volna, de ott volt a méretük, meg az üzlet, meg a kötelesség.

Aztán voltak a gazdag indiai turisták a mienknél másfél kategóriával jobb dzsiekben, ők leginkább csak havat szerettek volna tapicskolni. Néha lovat béreltek a siker érdekében, és ótvar síoverallt viseltek plussz tizenöt fokban, miközben a feleségeik köldökvillantó lepelben vonultak mellettük. Az összes hímpéldány megpróbált velünk lefényképezkedni (p 0,05). Egy fiatalabbbal szóba is kavarodtunk, találgattuk, hogy vajon autó nélkül át lehet-e jutni, és ha igen, akkor vannak- e a túloldalon szemfüles taxisok, akik felszednének minket. (ezen a ponton egy mégkijjebbálló nyomatékosan felhívta a figyelmünket, hogy természetesen vannak, ő tud is egy nagyonollcsót...) Mi nem akartunk nekivágni, amíg remény látszott az eredeti terv megvalósulására, mégis csak magasan vagyunk, tomi haldokolt, misi fosott, én sem voltam épp csúcson és luca sem, gina meg szimplán per default kizártnak tartotta, hogy át tudjuk cipelni a cuccainkat. Az indiai srác viszont nekiindult. Késő délután aztán újra találkoztunk vele. Na mi lett, nem sikerült? Kérdeztük volt - ó, de, de, volt fönt, de nem volt ott semmi. Hogyhogy semmi, nincsenek taxisok, nem próbált a dugóban ülőkkel boltolni, vagy az ő kilátásaik ennyivel jobbak? Ja, nem, azt nem tudja, ő csak a rhotangláról beszélt, ugyanolyan száraz, mint idelent. Jahogyúgy.

Meg voltak még a sorbanállóbiznisz-munkatársak, főleg ételt és italt árultak, esetleg lóhátat. Sültkukoricaforever.

És persze hippik és egyéb magunkfajta zsákosok, többségük a féléves indiakörútján, a monszun elől lehbe menekülés közepén fennakadva. És "igazi" buszokon középkorú nzugati vagy japán túratúristák, szervezetten, egyenkabáttal, egyensátorral, leginkább a lamayurutrekkre igyekezvén.

Ha nagyon belendült a sor, akkor akár öt-tíz percenként is előre lehetett jutni néhány autóhossznyit, ezért a sofőrök általában a kocsijuk közelében ólálkodtak, nehogy megelőzze ésvagy letúrja őket valami szemfülesebb vetélytárs. Mint például a Mi Legényünk. Aki nem csak rajtolásban volt ügyes, hanem bokáig érő sárban kamion és szakadékszél közének teligázzal centizésében is. Minél többet szívott a szünetekben, annál jobban ment neki, a végén már hármasával vette őket.
A többi állatfajhoz tartozók ellenben általában nagyobb csavargásokba is bocsátkoztak, szosölájzoltak, főleg fajon belül, de egymás közt is; esetleg a sor elejéhez zarándokoltak, vagy nagy és kiugró sziklát kerestek, ami mögött nincs még túl sok friss légylepte halom. Nem is igaz, legyek már alig voltak.

Megtaláltuk az előző reggeli namastelovagot is, meg a másik bandát, akik elhúztak (volna) a kétezer rupis busszal Lehbe, sőt, még magát a Nyolcharmincast is, amire nem fértünk volt fel.

Egyszer elmásztunk a sor elejéig is, viszonylag korán, amikor még két és fél szerpentinkanyarnyira voltunk tőle, és már több mint egy órája nem mozdultunk semerre. Sarat láttunk, még többet, mint előtte, benne a teherautók harminc centi mély nyomaival, egy leginkább felére kicsinyített barkaszra hasonlító, betört szélvédőjű izékével, előtte másfél méterrel meg egy derékig érő szikladarabbal. Nem túl messze munkagépek ácsorogtak, de épp nem csináltak semmit. Ezzel a kirándulással majdnem háromnegyed órát sikerült elverni, de még mindi maradt nyolc vagy kilenc...

Ebből legalább másfelet Mikulás mellett egy kövön ülve töltöttem, és próbáltam megmagyarázni neki, hogy a nem "arranged" házasságok miért is nem törvényszerűen minden baj eredői. Kicsit nehéz volt megtalálni a közös pontot, mert ő például pozitív dolognak tartotta, hogy Indiában egy egyedülálló nő nem kap támogatást az államtól, mert ezzel legalább nem bíztatják arra őket, hogy elhagyják a férjeiket. Nagyon kellett a pofámra vigyáznom, mert ha leszakad, lehet, hogy sokszáz métert kell utána másznom - próbáltam tehát arra kihegyezni a témát, hogy talán nem kellene olyan embereknek összeházasodni, akik csak kényszerből bírják ki egy fedél alatt. Ennek nem nagyon tudott ellentmondani, de ettől még viszonylag komolyan meg volt róla győződve, hogy egy európaihoz hasonló társadalomban minden nő törvényszerűen ringyóvá válik... nem vagyok az a masszív keményvonalas feminista alkat, de azért ledöbbentett, hogy egy magát tanultnak és intelligensnek tartó ember fejében micsoda összefüggések tudnak lakozni. Persze tizenkét évesen én is megkérdeztem a Krisztit, hogy szereti-e Hitlert, de mégis...

A káoszban a leghatékonyabban motorral lehetett előrejutni. A teherautók ugyanis a maguk korlátozott mozgékonyságával egy idő után leginkább kikerülendő akadályok voltak, és kikerülésben kétségtelenül a kisebbek voltak előnyben. Persze néha pórul jártak, egyikük éppen a szemünk láttára próbált hegy felől kikerülni egy mamutot, lendületből - és nem jött neki össze. Utána legalább fél óráig cibálták a féllábszárig érő sárban szegényt. Ez volt az a pillanat, amikor Misi azt mondta, ő aztán tényleg nagyon szívesen segítene mindenkinek, de azért ez mégiscsak sok... szerenccsére az én testalkatommal, főleg nőként a fent leírt gondolkodási keretben értelmezve, ezen nem kellett olyan mélyen eltöprengenem.

Sötétedett már, mire autóstól is az alig járható szakaszhoz értünk. Ezúttal azt is láttuk, hogy mi tartott ennyi ideig a többieknek, azon kívül persze, hogy időnként egy nagyobb szikla akár több órára is megbénított minden mozgás. Ahol korábban a barkaszizé állt beragadva, ott melegített irgalmatlan fülstfelhők közepette a nagy átkelés következő jelöltje, hogy aztán harminc-negyven méter nekifutással megpróbálhasson átúszni a száz-százötven méternyi gyalog a szélén is helyenként csak négykézláb járható Igazán Elképzelhetetlenül Brutális sártengeren, miután valahol elől a ködben néhány hadonászó figura jelezte, hogy az előző áldozat eltakarodott az útból. Mindenki megpróbálta a mutatványt, és kivétel nélkül minden egyes teherautó elakadt a mocsár közepén. Ilyenkor az út mellett parkoló lánctalpas homlokrakodóba fölmászott egy jómunkásember, odamanőverezett vele a dívaszemes bálna mögé, és lendületből fenékbe tolta. Utána újra félreállt, és várta a következő pácienst. A néhány személyautó szintén az utolsó szálig beragadt, de őket általában a saját utasai segítették át a nehézségeken. Egyedül a ladaniváknak volt statisztikailag szignifikáns esélyük az önálló átjutásra.

Mikor a rajtvonal közelébe értünk, előregyalogoltam a "túlpartra". Meg voltunk róla győződve, hogy ha valaki, akkor a Mi Legényünk nem szorul segítségre, és főleg nem szorul a hátsó kerék fölött fejént félmázsaplussz nehezékre. Mindenki szanaszét kószált, nem is egészen emlékszem, hogy szedtük magunkat végül össze, Gináékkal mindenesetre még a túloldalon várakozva összeakadtam. Erre azért emlékszem, mert egy kiemelkedő lányok-együtt-pisilünk performanszot sikerült összehoznunk: az erős sötétedésben kimásztunk egy teherautó mögé a hegyoldalba, gondolván, hogy a fene sem lát minket, meg különben is, a saját kocsijukra várókból összeverődött enyhén illuminált (másfél sör egyenlő irgalmatlanul bebaxott ázsiai) vegyes banda épp eléggé el van foglalva magával, meg az épp aktuális befutó ünneplésével. Meg különben is, ki az a beteg, aki lehajolna a kocsi alá ezért... Hát, Lucának ezt hiába magyaráztam, neki barikádozni kellett minden irányból - és nagyot nem tévedhetett, abból ítélve, hogy milyen kitörő lelkesedéssel és vigyorral kínálgatták nekünk a tejestsajt, miután újra előmásztunk. Mindenesetre hogyha ezek az ellesett fantasztikus pillanatok legalább részben motiválták őket, amikor őrült ovációval a cél előtt mégiscsak elkapart dzsipünk megmentésére rohantak, akkor részemről megérte az áldozatot.

Ahogy a kocsi önerőből elhagyta a támogató kezeket, fejvesztett tempóban, szinte menet közben ugráltunk be mindannyian, mintha mérné valaki az időt, csodálatos módon mindenki megkerült, és még vagy tíz percig visongtunk és örvendeztünk. Némileg meglepett minket, hogy a hágó még majdnem félórányi standard rázkódásra volt, az meg különösen, hogy a köd miatt akár hogy meresztgettük a szemünket, sehogy sem láttuk az út szélét, a sofőrünk viszont úgy nyomta neki, mint fényes nappal a teherautók közt. A vége mégis az lett, hogy elaludtam, őszintén nem tudom, hogy ez volt-e az egyedülállóbb teljesítmény, vagy az, amikor valamelyik leadás után álltomban sikerült a negyvenkilences végállomásáig bóbiskolnom magamat.