Manali, majdcsak

A csodaduda kicsit megnehezítette az alvást, na meg a cukorka-, banán- és kukoricaárusok hada is, akik az első és utolsó órákban rendszerasen felszálltak a buszra a portékájukkal. Az utasok a zsákmány nehezebben emészthető részeit (kukoricacsutka, banánhéj, csipszeszacskó...) többé-kevésbé következetesen a folyosóra szórták, bár egy-két erre a célra kihelyezett kartondobozt is felrúgott az ember, ha megpróbált az ülések között előre menni.

A sok pisiszünet egyikében leszálltam én is lábat nyújtóztatni, visszaszálláskor a székek közti tornamutatvány közben ütötte meg először az orromat az indiaiak nehéz, idegen szaga. Nohát, újabb érzékszerv tért vissza az életembe. Defektet is javítottak az éjszaka közepén, sőt, egyszer egy komolyabb műszaki gebasz is lesújtott, mely alkalombòl a buszsofőrök egyike látványosan hanyattesett egy létra tetejéről, amivel talán a tetőre igyekezett volna felmászni. Nem hogy mentőt nem alart senki hívni, még szórakoztatónak is találták a látványt, csak a hülyeturistok sziszegtek összevissza. Aztán szerencsére simán felkelt az emberke, bár hogy az eset jót tett volna a valószínűleg amúgy sem létező nyugdíjas éveinek, azt kétlem.


A vidéki India lényegesen indiásabban festett, mint Delhi. Mindenek előtt nagyon zöld volt, különösen az reggeli esőpárával együtt. Az emberek színesenbbek, kicsit a házak is talán, és gyakrabban emlékeztettek emberi hajlékra. Leginkább vasbetonból építkeznek, gondosan ügyelve arra, hogy a függőleges vasalás mindig toldásra készen álljon ki a tetőből, sóvárogva várván egy következő szint érkezését. Akadtak bőven sátortelepek is az út mentén, mindig a standard sárga műanyagfólIával és piszokszínű hullámlemezzel.
Elméletileg talán 12 - 14 óra utazást ígértek, de persze Tomin kívül senki nem gondolta hajnalban, hogy bármelyik bokor után Manali következhet.
Reggel nyolc körül megálltunk reggelizni. Már bőven a hegyek közt jártunk, mindenhol sűrű erdő nőtt, a csúcsok belevesztek a monszunra készülő párafelhőkbe, úgyhogy sejteni sem lehetett, milyen magasak. Később egy manali hostel falán lógó térképen fedeztem fel, hogy némelyikük a távolban verte az ötezret, sőt, a hatot is.

Az út mentén néhány bódé állt, forró masala chait árultak bennük, alias teát tejjel és vad fűszerezéssel, jó kislány voltam, nem utasítottam el egyből, több egész kortyot is lehúztam belőle, mielőtt sikerült volna ráborítanom az egészet a szomészdaimra. Nem tudom, miféle titkos reflexeim lépnek ilyenkor működésbe, de már megint sikerült úgy intéznem a dolgot, hogy az én ruhámra gyakorlatilag egy csepp se jusson. Ez volt a harc kezdete ;). De az csak hetekkel később következett, hogy feladtam, és kijelentettem, aki még egyszer elém teszi a tejescsajt, annak az arcába löttyintem... Lehetett még szerezni ezen kívül palacsintakenyeret    is közepesen sokféle zöldséges rápakolnivalókkal (változatos nevei vannak - nem vagyok egy gasztromaestro, máig nem sikerült rájönnöm, mitől nan az egyik, roti a másik és chapatti a harmadik, mind lapos és a dürüm kebap csomagolására hasonlít, tudom, ezzel most épp bebizonyítottam, hogy nem álszerénységből tagadom, hogy közöm lenne a kifinomult konyhaművészethez... nalátodkisfiam).

Végül dél körül Manaliba értünk, éppen nem esett semmi az égből, sőt, a nap is egészen kisütött. Letápászkodtunk a buszról, és rémülten, ugrásra készen állva lestük, ahogy a sofőr a csomagokat vaktában hajigálja ki a friss tehénlepényeken döngicsélő legyek közé. Aztán feltűnt, hogy a turisták csomagjait kézbe adja - nem mondom, hogy nem könnyebbültünk meg a felfedezéstől, de azért némileg zavarbaejtőnek is találtuk a dolgot, bár nem tudni, mennyivel gomboltak le többet rólunk a jegyért, mint egy átlagos helyiről.

A táskákat még nem sikerült maradéktalanul begyűjteni, mikor a riksások, hoteltulajdonosok és ezek árukapcsolt kombói már az összes lehetséges irányból bekerítettek minket, értelemszerűen a saját mindennél csodálatosabb szolgáltatásukat igyekezve ránk tukmálni. Átkönyököltük magunkat rajtuk, és egy hátul ácsorgó riksással megboltoltuk, hogy felvigyen minket Vashistba, ahol Misi megszállt. A helyet amúgy őrült barátunk, Viharkrisztus fedezte fel több mint egy héttel korábban, hála légyen érte nékie; előbb-utóbb ide linkelem a blogját is, bármilyen magán is az enyém...

Vashist párszáz méterrel Manali fölött ül a hegyoldalban, pazar, ámde monszunelőben ködbe burkolt kilátással. Emlékeim szerint zsákfalu, csak addig vezet út, ameddig a riksás felvitt minket - utána gyalog kellett megtalálni az épületek, lépcsők és sikátorok labirintusában az amúgy meglehetősen tekintélyes méretű hostelt. Ebben a faluban találtuk szembe magunkat először az Indiában mindenütt nagy számban fellelhető, már-már önálló nemzetközi szubkultúrának tekinthető backpackerhippi tömeggel. Van, aki feltétlenül meg akar világosodni, ez onnan látszik, hogy szőke kék szemeivel nagonbékésen pisog, namastével köszön, amit összeszörított tenyér fölötti hátgerincből induló főhajtással kísér, hozzá vegakaját eszik (mint mindenki más, aki nem kér a negyven fokban a hűtő fölött lógó csirkékből készült kajából), és szívja a füvet, mintha kötelező lenne. Van, aki igazából csak önmagát keresi, mert elgurult, van, aki simán világot akar látni, hogy legyen mit mesélni az unokáknak, na meg kiposztolni a haveroknak a facebookon. De a nálunk odahaza egységesen bölcsészlányjelmezként azonosított kellékeket szinte mindannyian kötelező egyenruhaként viselik. Rasztahaj, bőrszíjon lógó kő, medál, sárkányfog, ezazamaz a nyakban meg a csuklón, tarka kézművesing, batikolt spagettipántos, tarka sál, virágmintás trottyos gatya, esetleg bőrsaru is, bár ami a cipőt illeti, ott győzni szokott a racionalitás, és vesznek maguknak még odahaza valami minőségi sportszandált.
Nem kis hostelünk tele volt ezekkel a népekkel, mert a házigazdák értették, mit keres a jó nyugati közönség. Tiszták voltak és megbízhatóak, a szobákat olcsón adták, és állandóan ugrásra készen álltak, hogy bármilyen kajával kapcsolatos kívánságunkat teljesíthessék.

Misi éppen aludt, amikor befutottunk, éber állapotban aztán roppantul meg volt elégedve a világgal, beleértve még az étrendváltozás általa seggenpisilésként leírt mellékhatását is. Volt egy százrupis fürdőszobátlan szobája, amit valami korábban arrajárt művészlélek mindenféle mangával keresztezett hamupipőkés tájképekkel és néhány mélyértelmű elírással pingált körbe, volt hozzá méteres kötélen tartott szerencsétlen idegbeteg házőrző kutya is az ablak alatt, de ettől eltekintve majdnem olyan jó hely volt, mint a mi kis luxustusolós kommersz emeleti lakosztályaink.

Tomival aludtam egy szobában, ami nem azért bizonyult bátor vállalkozásnak, amiért a Nyájas Olvasó gondolná, hanem azért, mert Tomi a legnarcisztikusabb személy, akivel az életben valaha találkoztam. Már azzal megdöbbentett minket, hogy húsz kilós hátizsákkal vágott neki az útnak - mint azt velem is megosztotta, hozott "egy városi hosszúnadrágot, egy városi rövidnadrágot, egy kinti hosszút és egy kinti rövidet, meg a munkaruhát", azon kívül, amiben repült. Azért ez figyelemreméltó különbség az én egy szál vászongatyámhoz és másik egy szál lennadrágomhoz képest, amiből az egyik mindig rajtam volt, ha cipekedni kellett, akkor lehetőleg a nehezebbik... De ez nem volt minden: állandóan tükör után kutatott, és ha talált egyet, minden különösebb zavar vagy szégyenérzet nélkül fennhangon örvendezett a saját képmásával való viszontlátáson, és tízpercekig csodálta magát benne. Ezen kívül szilárd meggyőződése volt, hogy az emberiség seggfejek gyülekezete, akik sosem értenék meg, hogy ő mit gondol a világról, ezért nem is érdemes azzal bíbelődni, hogy érdemi beszélgetésbe vagy vitába bocsátkozzon bármilyen témáról, elég, ha csak odaveti töprengései végsőkig kikristályosodott keménymagzatját a pórnép elé, és sértődötten elvonul, ha a pórnép nem ért egyet. Állandó kényszert érzett viszont, hogy remek sztorikat osszon meg a környezetével, blablabla, amiknek soha nem ért el nemhogy a végére, többnyire a közepére sem.
Az ember azt gondolná, túlzok, de nem: ezt a leírást ő bármikor büszkén aláírta volna, nadrágostul, tükörbenpízeskedésestől és bölcsekkövéstől.
Luca és Gina egy másik szobán osztoztak, rájuk egyéb megpróbáltatások vártak. Gina, miután nekivetkőzött a fürdőben, hogy végre-valahára leöblítse magáról a kétnapos fülledtséget, egy laza tíz centis szőrös fekete pókot pillantott meg a feje felett a sarokban. Nem volt parázós kedvében, gyorsan letusolt a pók alatt, aztán átjött hozzánk, hogy kikérje a véleményünket a jószág veszélyességi fokozatáról. Mondtam, fingom nincs, fényképezzük le, mutassuk meg lent a recepción, ők biztosan tudják. A  pók mozdulatlanul tűrte a vakuzást, akkor mozdult meg először, amikor a recepciós srác megpróbálta puszta kézzel lekapni a falról, de nem sikerült elsőre. A dög a földre ugrott, mi természetesen visítva meneküléssel ünnepeltük meg a pillanatot, a srác persze lent könnyűszerrel elkapta, aztán a markában cipelte hátra valahová az erdőbe, vagy ki tudja hová - nem ragaszkodtunk hozzá, hogy megtudjuk.

A végén mégis sikerült gatyába ráznunk magunkat, átestünk némi ízletes palacsintán meg csirkén, és némi ízletesnek semmiképp nem nevezhető, de legalább fertelmesen drága indiai sörön (Godfather volt, vagy talán Kingfisher - ha őket látod, menekülj), és nekivágni Vashist megcsodálásának. A hely egy backpackerparadicsom, sok vega étteremmel, sáros utcácskákkal, tehenekkel, tarka házakkal, tarka emberekkel és mindenek előtt irdatlan mennyiségű eladó tarka hippigúnyával. Volt ezen kívül kénes termálvizük, amivel az asszonyok az utcán mostak, a férfiak meg fürdőztek benne. Volt két zárt fürdőjük is szakrális tendenciákkal, külön a nőknek, külön a férfiaknak, ez utóbbi előterét másnap este meg is csodáltuk belülről, de kipróbálni nem próbáltuk egyiket sem. Meleg vízben együtt ücsörögni _ennyire_ idegen emberekkel - izé, na, mégse. Találtunk viszont hegyinyuszis nénit, aki azért ült a női fürdő lépcsőjére, hogy lefényképezkedhessünk vele tízrupiért, ímé az eredmény, Ginának jobb is sikerült.

Délután belőttünk uticélnak egy mutatós vízesést a közelben, de mire kibóklásztunk a falu szélére, eleredt az eső. Bemenekültünk egy étterembe, mint kiderült, egy koreaiba. Egy félkész homlokzatú négyemeletes betoncsaládiházikó legfelső szintjét foglalta el, és felettébb barackrózsaszín relaxálószenés volt belülről. Úgy döntöttünk, hogy ideje a tegnap óta hasmenésgyötörte Misi nyomdokaiba lépni, jobb előbb, mint később, az angolvécék birodalma hamarosan véget ér - berendeltünk fejenként átlagosan másfél mangolassit. Mint utóbb kiderült, mindhiába. Ami késik, az nem jön. Eljön. Whatever.

Az eső nem igazán állt el, inkább csak szünetet tartott idénként, de azért nekivágtunk a nem túl kiadósnak ígérkező túra folytatásnak. Sáros és csúszós, helyenként kikövezett turistcsapás vezetett a - simán ötvenméteres nagyságrendű - vízeséshez. Kicsit sötétedett már, mire odaértünk, de nagyon látványos volt, főleg ahhoz képest, hogy körülbelül a kecskeméti arborétummal egy kategóriában (ha már itt vagy, ezzel is elütheted az unalmad) volt "reklámozva". Túl sokáig mégsem csodáltuk, mert nagyon nyirkos volt az idő, és kezdett sötétedni is.
A hostelban aztán barátkoztunk még kicsit a teraszon a rémes indiai sörökkel, na meg Tomi mérsékelten emberbaráti világnézetével, körülbelül hasonló lett az eredmény (legyűrtük, eltűnt). Hajnali egy volt, mire visszamentem volna aludni, persze némi netezés is bűnös volt a dologban, szegény jó családom éhezett már a hogylétemre, meg Micha is - Tomi már aludt, magára zárt ajtóval. Rossz ötlet volt felébreszteni, egyrészt, mert először nagyon morcos volt, másrészt, mert utána pár perc múlva magához tért, és végeérhetetlen eszmefuttatásokba kezdett, amikből így fél év távlatából csak annyi dereng, hogy ő tudja, hogy valójában negyvenhárom, meg is fogja írni, és hogy a hülye emberek rosszul használják a töltőket, ezért mennek tönkre mindig az aksik...

Másnap mindenki délig aludt, talán én a legdélebbig (vajon ki is...?), a többiek már lent majszolták a banánospalacsintot meg a masalát. Haditanácskozást tartottunk, Misinek ugyanis feltett szándéka volt másnap lelépni, vezéreltetvén a fejében élő heroikus teljesítménytúra víziójától, mi ellenben Ginával és Lucával azon a véleményen voltunk, hogy azért cipeltük el idáig a hátsónkat, hogy minél alaposabban megcsodálhassuk, amit látunk, nem pedig azért, hogy tesztelhessük a saját fájdalomküszöbünket. Tomi véleménysemleges volt, őt sem a hegyek nem rázták meg, sem a kihívások. Arra jutottunk, ideje hátrahagyni a taknyos Manali időjárást, tehát másnap mindannyian megpróbálunk átjutni Darchába, ahonnan aztán részünkről csak akkor indulunk tovább, ha úgy gondoljuk, hogy "készen állunk", az őrültek meg amikor ők akarnak.

A délutánt arra szántuk, hogy beszerezzünk pár később már nem beszerezhető dolgot: készpénzt, térképet, gyógyszereket, klotyópapírt és hasonló hívságokat.
A legmeredekebb vállalkozás talán Gináé volt, aki  csak Manaliban jutott el az elhatározásig, hogy mégis akar magának túracipőt. A bazársoron - ami engem a régijó lengyelpiacra emlékeztetett kicsit - több elsőosztályú copycentrum is kínált portékát a témában, egy baj volt csak, hogy alapvetően férfimodellekre koncentráltak, tehát negyvenesnél kisebb lábbal nem nagyon tudtak mit kezdeni. Azért az üzletvezető nem hagyta annyiban, addig lótott-futtott, méregetett (igen, lábat, külön kis skálázott céltepsivel), ajánlgatott és rohangált, amíg sikerült előkotornia valami egészen használhatónak tűnő modellt, amit jó szorosra be lehetett fűzni, és hát túracipőnél úgyis az a jó, ha nem ér végig az ember lába... ezerötszáz rupira sikerült lealkudni az árát, gumipapucsostól (erre nekem vala szükségem). A kábé hétezer forintos gagyi később meglepően kényelmesnek, vízállónak és tartósnak bizonyult. Állítólag. Persze egyszer azért kezelésbe kellett vetetni egy Padumban ücsörgő cipésszel, de ez mások profi "európai"  cipőivel is megesett arrafele. Lucának ekkora szerencséje nem volt - harmincötös lábra a legindiairámenőstukmálósabb eladó sem talált megoldást.
A gyógyszertárnak is megvolt a maga bája: besétált az ember, a patikus általában egészen szépen beszélt angolul, de maga a patika pont úgy nézett ki, mint az összes többi kekszet, sampont, pillanatragasztót és nemtartóselemet áruló lyuk, azzal a különbséggel, hogy a szokásos kacatok helyén a viharvert polcokon és a pult maszatos üvege alatt mindenféle tégelyek, üvegecskék, kenőcsök és csomagolás nélküli gyógyszeres levelek lapultak. Maláriabogyót - utólag szedőset - pontosan hat, azaz hat rupiért adtak. Másmilyen nem volt. Mivel nem tűnt valószínűnek, hogy szükségünk lesz rá, nem nagyon töprengtünk a hatékonyságán, csak megvettük - bár felmerült bennünk, hogy esetleg tényleg jó is valamire, csak azért adják fillérekért, mert a helyi szegényeknek is meg kell tudniuk venni (azért én ilyen szociális szempontokat szem előtt tartó árpolitikát Indiában nehezen tudok elképzelni, de lehetséges, hogy így van). Széles spektrumú antibiotikumot pislogás és recept, valamint mindennemű doboz vagy használati utasítás nélkül adtak ki minden arrajárónak. Hogyan kell szedni, mennyit, meddig? Three times a day, ennyi volt a válasz. Nem értette, mit nem értünk.
Volt még egy kellemetlen küldetés: bolhairtót kellett volna szerezni, valaki könyörgött érte a levlistán, és ebből az következett, hogy a saját jól felfogott érdekünkben meg kell próbálnunk, ami tőlünk telik. De semmi értelmeset nem sikerült találnunk sem a patikában, sem máshol - egy karton rovarirtó sprayvel mégsem vághattunk neki a túrának.

Aztán ott volt még a pénzkérdés. Sikerült találnunk olyan automatát, amit az indiaiak szemmel láthatóan tudtak használni, de nekünk valahogy nem ment. Hosszas kísérletezés után derült ki a pontos módszer: kártya bedug, reklám végigvár, kártya kivesz, _ekkor_ kéri a pinkódot, pinkód beír, kártya szigorúan _ezután_ visszadug, másik reklám végigvár, és akkor egyszer csak szóbaáll. De tízezernél többet nem ad ki senkinek egyszerre. Mindezt pedig a saját toporgó bajtársakon kívül még legalább négy helyi is árgus szemekkel figyeli, egy körülbelül három négyzetméteres fülkébe beszorulva, amit két odatámasztott fapallóból rögtönzött hídon lehet megközelíteni az utcán csordogáló szennyvízárok felett.
A wcpapírbeszerzésről én személy szerint lemaradtam, mert memóriakártyát szerettem volna venni, de hiába koslattam végig több utcányi "elektronikus boltot", sajnos legtöbbször egyáltalán semmilyen cf-kártyát nem tartottak, nemhogy nyolc-tizenhat gigásat.
Az állítólagos létező legtutibbnak tartott térképeket is sikerült beszereznünk, fel is fedeztünk némi folytonossági hiányosságot a térképsorozat egyes darabjai között - dehát majdcsak nem pont azon a tizenöt kilométeren fog a folyó ötven kilométeres hajtűkanyart tenni, meg különben is, ott a "lovasember", az majd tudja. (Mint két hónap múlva megtudtam, Anya is rendelt a térképből odahaza, de sajnos nem tudhatta, hogy nem csak egy van, és pont egy olyan területet sikerült kiválasztania, amin egyáltalán nem is jártunk - figyelemre méltó viszont a teljesítmény, hogy az elvileg csak Indiában beszerezhető drágaszághoz egyáltalán Magyarországon hozzá tudott jutni.) Ginának amúgy is volt még muníciója, vízhatlanra befóliázva és kinyomtatva minden létező cucc, amit Balázsék felnyomtak a listára. Talán csak a szovjet katonai térkép nem, nyilván a cirillel írt nevek miatt... Misi be is fotózott mindent, mert bár úgy gondolta eredetileg, hogy igazi faxagyereknek olyan nem kell, hogy térkép, aztán valahogy az indulás közeledtével mégis egyre kevésbé tűnt hülyeségnek az ötlet. Még mindig meg volt róla győződve, hogy egyedül fogja megtenni az utat, hátán a zsákkal. Lemaradva, vagy előremenekülve, az mindegy, de egyedül.

A nap fénypontja az volt, amikor Tomi betette táskájába a Lucával frissen vásárolt tökegyforma esőzsákokat, majd zavartan a fejéhez kapott: "jaaaaj.... dehülyevagyok... most honnan fogjuk tudni, hogy melyik kié????"
Anekdotikussá emeltük azt a helyi "turist office" sötét előcsarnokában lézengő valakit is - talán őr lehetett, talán portás, talán a főnök unokatestvére - , aki képtelen volt bármiféle tájékoztatást adni nemhogy a túráról, de arról sem, nyitva van-e a kóceráj egyáltalán, és ha nemvan, akkor mikor van. A nap folyamán többszöri visszatéréssel megismételt párbeszéd valahogy így hangzott: "Is this place open?" "Yes". (Semmi további reakció. Csönd. Egyikünk belelapoz valami kirakott prospektusba.) "Is it closed?" "Yes". "But... is it open?" "Yes."
Sokkal több szerencsénk a közvetlen buszjegyvásárlással sem volt: a jelek szerint elővétel nem működött, csak helyben és azonnal lehet fizetni. De legalább megnéztük a menetrendet. Muhahhhha, lásd holnap, holnapután és azután...

A riksásokkal következetesen Misi bizniszelt, és lehetőleg mindenki mással is, ha érdekérvényesítésről volt szó - vagyis lényegében mindig. Egy izmos, kopasz, a mi mértékünkkel sötét bőrű, az övékével még éppen előkelően világos _férfit_ összehasonlíthatatlanul komolyabban vettek, mint egy marék fehér (egyenlő hálivúdi ringyó) nőt vagy épp a szőke orrhangján brummogó-nyávogó Tomit. De délután négykor ő sem tudott egyetlen riksást sem keríteni, aki hajlandó lett volna nekivágni Vashistnak. A városban és környékén totálisan bedugult ugyanis a forgalom a Rhotang-passról (hónézőből) frissen visszaért turistáktól. A helyi belföldi turisták több szempontból is külön állatfaj, de ezt majd ott részletezem, ahol közelebbi szerencsénk volt hozzájuk. Végül egy taxis szánt meg minket, betuszkolódtunk a kocsijába, aztán ő maga lelépett vagy fél órára - ilyen érthetetlennek tűnő helyzetekkel továbbra sem tudtunk még mit kezdeni, de már kevésbé akadtunk ki rajta. Kellett is edződni, mert a következő két nap minden szempontból kivert minden létező biztosítékot.