Fel

Hét-nyolc óra az út, mondta Tenzin, miután fél tizenegykor megérkezett a lovaival és egy segítővel. Ő addigra már lenyomott tizenöt kilométert. A remek hírben az volt, hogy fél nyolc körül kezd sötétedni,a nap meg már jóval előbb elbújik a hegyek mögé.
Megkíséreltük még egyszer Rumjakba átkunyerálni a célt, természetesen mindhiába, Chiminapoba megyünk, hét-nyolc óra, most mi nem világos. Chiminapo valami feketét jelent, fekete tábort, vagy követ, vagy hegyet, nem tudom már. A völgyünktől északra a hegyek felett felhők gyűltek, lesz-e eső, kérdeztük. Talán. A kabátot mindenesetre most nem pakoltuk fel a lóra.

Végül félkészen ráhagytuk a málházást a profikra, átvágtunk a rózsaszínvirágfoltos lócitrommezőn a gyűrűkurás függőhídmonstrumhoz, gondosan lefényképezkedtünk vele, miközben egyesével áthibogtunk rajta, és máris előttünk magasodott az előző nap megszörnyülködött rémisztőséges kaptató. Rosszul becsülök magasságot, talán kétszáz méter lehetett a lentről belátható rész. És nem találtuk az alját. Leszakadhatott, vagy csak nagyon messzire vezetett ki felfelé a völgyben, mi mindenesetre az első ösvényig négykézláb másztunk fel a kopár, szalajtós hegyoldalban.

Az első három kanyar azonnal meztelenre vetkőztetett minden kanalas hegymászófilozófiát, és még sokszor három sorakozott felettünk. Valahol a harmadik (szuszogószünet) után sikerült megtalálnom a tempót, amivel tartósan gyűrhető a terep, mint az esti kocogás. Misiéhez képest elég szolid sebesség volt, de többet nem kellett megállnom a tetőig, ahol az út magasan a folyó felett bekanyarodott a mellékvölgybe.
Itt még megvártuk egymást, és még utána is egy darabig egy-egy alaposabb mászóka tetején. Az út lényegesen barátságosabb lett, ahogy a széles völgy eltűnt mögöttünk, bár bosszantó módon inkább fel-le követte a terep vonalát, mint vízszintesen kacskaringózva. Csomókban virágzó hegyoldal, sziklás hegyoldal, simáncsakkopár hegyoldal. És a lábunk alatt mindig lócitromos.

Luca és Tomi egyre később értek utol minket, aztán egy idő után már csak azt vártuk meg, hogy látótávolságba kerüljenek. Lassan újra szintbe értünk a patakkal, ahogy teltek az órák, gyűltek a felhők, és néha valami szottyadt esőszerűség is lecsöpögött az égből.

Misi egész idő alatt előttünk rambult, ő diktálta a pihenőket is, aminek aztán épp ezért soha nem várta meg a "végét". Aztán egyszer egy patak túlpartján ücsörögve bukkant elő a terepből, zoknihúzás közben. Majdnem egyszerre kezdtünk káromkodni Ginával, akin aznap edzőcipő volt, mert előző nap eláztatta a bakancsát. Mostmár volt nálunk gumipapucs, az enyémet roppant szórakoztató módon a fényképezőgép oldalára sikerült felcsatolni.
A víz tegnapi qrvahidegsége nem nagyon fokozható, de tegnap még meleg volt a parton. Most nem. Hosszan szárítgattuk a lábainkat, és eltökélt szándékunk volt Lucáékat is bevárni. Nagyon reméltük, hogy valahol Rumjak környékén lehetünk, megvolt már a hóhíd, és megvolt már a három óra is. Végül feladtuk az ücsörgést, mert komolyodni kezdett a kérdés, hogy mi lesz, ha esetleg _egyikünk sem_ ér el a táborhoz sötétedésig.


Egyre gyakrabban eredt el az eső, és egyre hosszabb időre. Feketés völgyeket hagytunk magunk mögött, ahogy lassan emelkedtünk, és egyre több hófoltot. Alig álltunk meg pihenni. Megint át kellett kelni egy patakon, de Gina nem volt szarakodós kedvében, úgyhogy megpróbált a kiálló köveken átjutni. Toccsant. Boka fölött. Utána már nem érdekelte a víz. Én vacakoltam a gázlókereséssel, meg a papuccsal.
Késő délután szembe jött velünk egy lovas karaván. Megkérdeztük a lovasembereket, mennyire vagyunk Chiminapotól. Chiminapo, chiminapo? Twenty minutes. Nagyon megkönnyebbültünk. Végül is a végén egész gyorsan jöttünk, akkor lehet, hogy benne leszünk a hét órában.
Egy óra múlva még nem látszott tábor. Megjegyezném, hogy azóta sem sikerült rájönnünk, miféle abszolútértékben gyökvonásal osztott randomgenerált szinuszfüggvénymódosulattal lenne legjobban közelíthető az összefüggés a ladakhiak által órában előrejelzett menetidő és a valódi menetidő várható értéke között. Néha két órát mondtak, és tíz perc volt, néha tíz percet, és órákig tartott.

Misi eddigre olyan messzire előrement, hogy már nem is láttam. Egyszerre a patak völgye kettéágazott, és egy rövid időre elbizonytalanodtunk, hogy melyikben kell tovább menni, de a lócitromok elég egyértelműen mutatták az irányt. Nagyon szerettünk volna már odaérni, mert egyre határozottabban esett az eső az egyre feketedő égből.

Az út az elágazás után hamar meredek emelkedésbe kezdett. Apró, szürkésfekete kőtörmelékbe taposták a keskeny ösvényt.  Ahogy egyre jobban esett, egyre gyakrabban csúszott meg a lábam alatt. Apró jégdarabok kezdtek az arcomba vágódni, és pár száz méterrel előttem a belátható emelkedőszakasz tetején megjelent Misi. Ott van fönt a hágó, üvöltötte túl a javában kitörőfélben lévő vihart, túlmentünk a táboron. Csak akkor értettem meg, amikor közelebb ért. Ahogy megfordultam, és elmebeteg galoppozással megindultam lefelé a képtelen ösvényen, a hátamon is vizes lett minden, csak hogy ki legyek egyensúlyozva. Hogy valami nem stimmel, hogy alig átgázolható patak után nem következhet ilyen hamar a hágó, az nem jutott el az agyamig.

Gyorsan visszaértünk a mellékág torkolatához, és aztán az egyre agresszívabb jégesőben egyszercsak ott volt Tenzin a lovakkal. Mindenki üvöltözni kezdett mindenkivel, miközben csomagok röpködtek és puffogtak lefelé a lovak hátáról. Misi Tenzinnel kiabált az elázott hálózsákjáért, ami kicsúszott a védőzsákjából, Tenzin velünk, hogy mért jöttünk idáig, itt fogunk megfagyni éjszaka, emlegette Lucáékat is, Gina visszadobta, hogy csak azt csináltuk, amit mondott nekünk, aztán Misi megijedt, hogy le akar lépni a lovakkal a szürkületben, és könyörögni kezdett neki, ugyanazzal a hangerővel...
...a sátor, hol a qrva sátor, ki le nem szrja, hogy mit beszéltünk meg reggel, éreztem, ahogy végleg beszűnik a kabátom minden valaha élt vízállósága, a francba, hát ez volt az a hülye porló anyag, ami jött a belsejéből, verjük már fel azt a kibaszott, de nagyon sürgősen, mert ha elázik a pulóverem is, én tényleg nem tudom, mi a fészkes lóhalálát csinálok, de tényleg, és a káosz közepén, miközben a qrva sátrat igyekeztem kibontani, előkerült Luca és Tamás is, csak próbáltam úgy széthajtani a belső réteget, hogy közben a külső mindig fölötte legyen...

...aztán Tenzin segített felállítani a vázat, közben a szakadó esőből lassan eltűntek a jégdarabok, és mindenkinek elkezdett visszaszivárogni a józan esze a helyére. Mire kész lett a tábor, már csak szemerkélt valami vacak, mint nap közben. De ha éjszaka nem áll el, hó lesz belőle, mondta Tenzin a bugyogó teavíz fölé hajolva. Úgy tűnt, mintha egész este mantrázna valamit maga elé, és ezt Gina felettébb aggasztónak találta. Mind a főzősátorba gyűltünk a kerozinfőző melegéhez, meg a maggileveséhez. Majdnem teljesen sötét volt, mikor kimásztunk, és kiteregettük a kabátokat néhány kőrakásra. Elállt az eső, és az égnek a még nem fekete felén tiszta sötétkék foltok villantak elő a felhők mögül. Akkor már remélni lehetett, hogy nem kell extrém fordulatoktól tartani éjszaka.

A kétszemélyes sátor hármasban reggel a kimászásnál még zsúfoltabbnak tűnt, mint éjszaka alvás közben. Viszonylag barátságosan festett az ég, de a kabátom még nagyjából sem száradt meg. Magamra húztam szinte minden szárazon maradt ruhámat: féllábszárig érő lennadrágot, alá egy csíkos leggingst, amit eredetileg nem terveztem volna láthaóan viselni, csak hát a hosszú szárú nadrágom is el volt ázva; trikó, garbó, ing és a polárpulcsi, ami reggelre, miután a fejem alatt éjszakázott, alig volt kicsit nyirkos az ujján és a hátán. Mindez egy túrabakanccsal tetézve igazi madárijesztőt varázsolt belőlem.

Misi természetesen nem járt a hágónál előző este, Tenzintől megtudtuk, hogy még Chiminapot sem értük el. De még így is vastagon négyezer fölött aludtunk, és ezt éreztük is már reggel a felkelésnél. És a hágóig még jópárszáz volt hátra, bármelyik magasságsaccolás legyen is helyes.

Még egyszer legyűrtük a meredek és instabil ösvényt, most nem csak az elejét. Lassan ment, és egyre lassabban. Nevetségesen lassan. A végén már lépéseket számoltam a szünetek között, százasával. Egyre több pihegésből állt a mászás, és egyre kevesebb haladásból. Ahol Misit előző nap megláttam, épp hogy csak a bevezető szakasz vége volt.

Nem emlékszem, hogy Tomi fejéből mikor pattant ki a szikra, de egyszercsak elkezdte hágófákörznek becézni a csapatunkat. Főleg üdvözlésre és hájfájvozásra használta. Egyre gyakrabban. Mert azért is megbasszuk a hágót, mint a Nikit.
Nikiről nem volt hajlandó mesélni, csak ha látványosan nyaggattuk. Szerette a látványos nyaggatást. Nap végére nagyjából odáig ismertük meg a történetet folyamát, hogy volt egy csaj, blablabla. Basznivaló. Picsa. Nagyon fontos volt neki, és nagyon haragudott rá.

Mikor elfogyott a meredek emelkedő, még mindig egy meglepően széles patak medrében jártunk. Egy mellékága százfelé ágazott, és több mint fél órán keresztül kerestem rajta a gázlót. Gina mostmár gondolkodás nélkül gyalogolt rajta keresztül. Aztán már a lábunk alatt is havas lett a táj, és csak hallottuk, ahogy az ösvény alatt a mélyben csörgedezget valami.

A gázlókereséssel lemaradtam Gináéktól, de Lucáék még messze voltak. Az út valahogy nem volt teljesen egyértelmű - persze úgy alapvetően látszott, hogy hol kellene majd kikötni később, de hogy pontosan hol jutottak odáig az előttünk menők (valójában inkább hogyan jutottak idáig a velünk szembe jövők... azokból lényegesen több volt), az nem nagyon látszott. Hogy nem ott, ahol én próbálkoztam, az akkor derült ki egyértelműen, mikor egy olvadékvízből összegyűlt tó vágta el az utat. Visszafelé nem volt lelkivilágom menni, nem csak lustaságból, de azért sem, mert úgy tűnt, valami nyavalyás esőszerűség jön mögöttünk, és rajtam még nemvízálló kabát sem volt. Sikerült elaraszolgatni a partja fölött, de mikor megkerültem, egy vízfolyásokkal szeldelt kis kavicsplatószerűségen találtam magam. A sima vizű patakocskák nem lehettek túl mélyek, de látszani nem látszott az aljuk. Pont olyan szélesek voltak, hogy nem lehetett eldönteni róluk, vajon sikerülni fog-e átugrani őket, vagy csak majdnem. Az első könnyen ment, de kicsit belegabalyodtam a labirintusba utána. A harmadik után Gináék is megjelentek, nem emlékszem, hogyan kerültek mögém. Egy darabig hárman kersgéltük az átugorható méretű ágakat, de aztán valahogy mégis én gabalyodtam ki előbb.

Utána már nem volt sok hátra a hágóig, egy tavabb tavacska és utána egy kis emelkedő a végén. Tenzin már fönt várt a lovaival. Imazászlóktól tarkállott minden, és volt néhány kőtornyocska is - Svájcban láttam őket elképesztő mennyiségben korábban, azt hittem, itt majd még több lesz belőlük, de nem így lett. Fontosabb, különlegesebb helyeken lehet látni egyet-egyet, de tucatnyit csak nagyon-nagyon ritkán, és erős a gyanúm, hogy azért is a turisták felelősek.
Úgy tűnt, mintha erősödne a szemerkélő eső, úgyhogy elmagyaráztattam magamnak a lefelé vezető utat - nem mintha nem lenne egyértelmű, hogy lefelé kell menni, de ha rossz partján kötök ki a leendő pataknak, azért azzal elég sok időt elbarmolhatok.

A havon mindig könnyű dolgom volt: a lócitromok is messziről látszottak, és a kitaposott nyomok is. A sötét kőzúzalékos szakaszokon inkább el lehetett téveszteni a járást. Leginkább azt néztem mindig, hogy hol kell majd újra a hóban kikötni.
A legfelső szakasz után a komolyabban lefelé vezető út egy kisebb gleccseren vezetett le. Nem volt egyszerű, mert a hóban nem csak az arra járók nyoma látszott, hanem rengeteg törmelék is, és legtöbbször nem lehetett egyértelműen eldönteni, melyik melyik. Az a gyanúm, hogy a fő nyomvonalat szinte egyáltalán nem is használtam, csak a félrekószáló különcökét.
Lefelé sokkal gyorsabban haladtam, és nem nagyon éreztem, hogy kifulladok, de az út megerőltető volt annak a pár izomnak, amit nagyon igénybe vett, meg persze a térdeimnek is. És folyton nyakamba taposott az eső lába, vagymi.
Egyszer lekeveredtem a folyó partjára a nem túl egyértelmű csapáson, és nem tudtam tovább menni, ahogy konokul kerestem a tovább vezető utat, egy ló csontvázának maradványaiba botlottam, egy hosszabb gerincdarabra meg néhány akár combcsont is lehetett volna valamire. A teherhordó munka nem a legnyugdíjasabb állás egy lónak, ezt többször is hallottam. Visszamásztam, ahol jöttem.

A hosszú ereszkedés egy meredek szerpentinnel végződött, mint a hágómászás eleje. A mellékvölgy torkolatánál is egy deja vu kőkunyhó állt, felülről még nem láttuk, hogy üres. Még néhány száz méteren és egy korlát nélküli kőhídon is át kellett vonszolni magunkat, hogy megtaláljuk a friss palackozott cukrosbubi kincseskamrát. Elsőre elsiklott felette a szemünk, annyira belesimult a kisebb-nagyobb sziklák közé. Amorf alaprajzú falait változatos méretű kövekből emelték éppcsak fejmagasságig, és ugyanazokkal a kövekkel egy sárga ponyvát feszítettek a talán nyolc-tíz négyzetméteres helyiség fölé. Az "árut" és a használati tárgyaikat a kövek közti kisebb-nagyobb résekbe és falfülkékbe dugdosták. Padszerű ágy vagy ágyszerű pad a falak mentén, takarószerű rongyokkal, asztalszerű térérelem középen (de lehet, hogy csak egy kartondoboz volt), ahogy megérkeztünk, hamarosan tea nőtt rajta. Miután felállítottuk a sátrakat, egész este ott kuporogtunk, és örvendeztünk a részleges, de sikeres leérkezésen. Közben időnként rohamszerűen sült krumpliról meg rántott sajtról hallucináltunk. Én a sült kacsakmellre szavaztam. És irgalmatlanul fáztam.

A táborban egyedül voltunk, de estefelé bekukkantott egy francia nyugdíjas pár is kóláért. Lentebb a völgyben egy faluban laktak már vagy öt napja, egy családnál. Már nem először jöhettek, abból ítélve, ahogy az kincstárnok nyolcévesforma gyerkőcét üdvözölték.

Az arak még sötétedés előtt került elő. Árpából csinálják, mint a changot, csak nem a sörnek, hanem a vodkának feleltethető meg: átlátszó és tömény, és ha van valamilyen patikaszesztől megkülönböztethető aromája, az elméletileg gabonaszerű. A helyiek szinte mindannyian felesben vizezve isszák. Általában kegyetlen rossz, de ennek tudásához még nem volt meg a kellő tapasztalati hátterünk, úgyhogy némi újult életerő reményében, na meg a kultúrákon átívelő bimbózó baráti hangnemet bátorítandó, betöltöttünk belőle egy pohárral két kör chai között. Aztán egy idő múlva még eggyel.
Meglepően gyorsan hatott. Az ötezres hágó, az.
A "házigazdák" nem voltak ilyen szégyenlősek. Újra meg újra töltöttek maguknak, és mire besötétedett, a sátor közepén és az ágyszerű padokon táncoltak, kezükben lóbálva a karaokegépnek használt mobiltelefont, amiből a zeneszerűség recsegett. Tenzin volt a legpartybb mind közül.  A végére már mi is fejből tudtuk mind a három számot, bár annyira nem voltunk részegek, hogy énekelni is megpróbáljuk a halandzsa szövegüket. Sokáig noszogattak minket, hogy mi is beszálljunk, de aztán csak  elérték. "Táncoló" fehér csajok, egek, Shakira idetestesült... nem mintha mi nagyon magunkhoz lettünk volna térve, hogy micsoda négyezerhaccázas vagy mekkora évbulijába csöppentünk.