Los

Nem keltünk korán, és nem is aludtunk igazán jól, hiába jutott mindenkinek ágy. Talán a magasság tette, mind kehesnek éreztük magunkat egy kicsit, még Misi is, aki pedig az állandósult hasmenést lassan nem hogy kihívásnak, de egyenesen az élet természetes velejárójának kezdte tekinteni.
Tenzinre meg nem annyira lepő módon megint várni kellett reggeli után. Úgy tűnt, nem vágja teljesen, miért is akarjuk magunkkal vonszolni "bevásárolni", de aztán átvonult velünk egy  közel szomszédos bódéba, ahol a porlepte polcokon poros zsákokban krumpli, rizs, hagyma és három féle lencse sorakozott. Tenzinből nem sok tanácsot sikerült kihúznunk a mennyiségekkel kapcsolatban, úgyhogy hasracsapásszerűen szórattunk mindenből néhány lapáttal egy-egy (helyesebben két-két, duplázták a rétegrendet a biztonság kedvéért, mert lyuk mindig akadt egy-egy, izé, két-két ---) poros műanyagszatyorba. A biztonság kedvéért vagy húsz zacskó instantgöndörmaggit is hozzácsaptunk, meg olajat, sót és két fűszerkeveréknek látszó dobozt. Egyet a teához, egyet a kajához. Na meg kerozinfőzőt, mert az Balázs jóslatával ellentétben nem volt szériatartozéka a lovaskísérő szolgáltatáscsomagnak. Csoki és palackozott víz egyéni felelősségre, fejenként két liter mehet a lovak hátára, a többi a sajátunkra.
Mire mindent összekészítettünk, és nekivágtunk a bódék fölött a poros és teherautólepte útnak, elmúlt dél. A lehető legrosszabb időzítés volt: a nap szinte merőlegesen tűzött, árnyék a völgy mélyén sem nagyon akadt, és az úton öt percenként eldöcögött mellettünk egy köveket szállító munkagép, irgalmatlan port és füstöt hagyva maga mögött. Ellenszer: vizes kendő az arc elé, általánosból maradt klotyórajárós egylevegővelfélpercdeutánaiscsakszájonát légzőgyakorlattal kombinálva.


Elhúzott mellettünk egy platós terepjárószerűség is, a benne ülő két helyi srác lelkesen integetett nekünk, hogy elvisznek, még meg is álltak, nem nagyon tudták mire vélni, hogy miért ragaszkodunk a gyalogláshoz. Őszintén szólva így utólag hülyeség volt nem felszállni, gyalogolnivaló maradt volna elég utána is, de akkor még bennük is volt kicsi Misiarambo szelleméből.

A túrázást még véletlenül sem lehet semmilyen tesókkal erdőben sétáláshoz vagy osztálykirándulós "hegymászáshoz" hasonlítani. Ha valamihez mégis kellene az otthoni programkínálatból, akkor egy komolyan vett cooper-teszt valamilyen több órás változata állna legközelebb hozzá, esetleg valamilyen amatőr félmaraton-féleség. Kedélyes dumálgatás gyakorlatilag csak  pihenőknél jöhet szóba, menet közben mindenki a saját automatikusan a saját tempójára koncentrál, és a saját lélegzetvételére. Gyorsítani megerőltető, valójában lassítani is megerőltető, de legmegerőltetőbb beszélni menet közben. Főleg az első napokban, amikor még nagyon hiányzik az elegendő oxigén a vérből.


Misi majdnem egy órával előttünk indult el, nem láttuk egész úton, csak a cél előtt. Aznap az egész csomagját a hátán cipelte, a kaját kivéve. A puszta érzésért, hogy megteheti.
Luca igyekezett elöl menni, elszánt arccal és csípőretett kézzel tolta maga mögé kitartóan a kilométereket, mindennemű nyafogás nélkül, pedig nagyon utálta őket, már akkor is, csak akkor még remélte, hogy esetleg elmúlik.
Gina nem volt teljesen biztos benne, hogy jó ötlet volt elindulni, főleg neki a nem nagyon múló hőemelkedésével, de ha már egyszer ment, hát ment szorgalmasan, csak néha állt meg felsorolni az előttünk halmozódó potenciális és elkerülhetetlen problémákat, nehogy valaki felelőtlenül kibújhasson a súlyuk átrzése alól.



Tomi nagy szuszogással cammogott előre, és ha lehetősége adódott, úgy becsmérelte az utat, ahogyan egy jóra való fradiszurkoló tenné a holnaputáni ute- vagy talán inkább kerekegyháza fc-meccssel: még a gondolatot is megvetően tagadva, hogy a magától értetődő győzelemhez esetleg valamiféle megerőltetés lehet szükséges. Hogy véleménye kifejtéséhez először a fülön keresztüli légzését szinkronba kellett hoznia a szájon keresztülivel a frissen maga mögött hagyott csaknemhogy ötven méteres emelkedő következtében, a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolta a véleményét. Ha nincs kanál, akkor nincs vaze, értitek, blabla, ez fejben dől el.
Szerénységem leginkább a fényképezőgép b.zerálásával volt elfoglalva egész idő alatt. Nem volt egészen egyszerű, mert a fotóstáskámnak ritka körülményesen hozzáférhetetlen zipzárja van, és akkor még minden egyes kép után szorgosan visszahúztam a por miatt.

Aznap egyébként az a bizonyos ötven méter volt az egyetlen érzékelhető szintkülönbség, bár az út nagyobbik része végig emelkedett néhány százalékot. Nem volt különösebben hosszú táv, talán nyolc kilométer, vagy még annyi sem, mert pár óra volt az egész, vége-előtt-lezöttyenéstől mindenestől.
De mivel rövidre számítottunk, nem akart sehogy se véget érni. Elértük a hidat, amit Tenzin emlegetett, és találkoztunk az első kikerülésreleváns sztupával is, rögtön rá is vetettem magam a fényképezőgéppel, mint egy jóravaló fénykèpezőgép-idiótához az illik ("óóó, buddhista zászlósbigyók"), de meg kell mondham, keményen ellenállt a cucc (see below). A tábor sehol nem látszott, úgyhogy a két lány már-már sztrájkgyanús hangulatban kezdte sorolni, hogy mivel lehetne ki, ami nem jutott nekünk... mikor aztán újra najóbazmeg felkerekedtünk, pár perc múlva felbukkant Misi a roppant örvendetes hírrel, hogy a seholselátszó tábor valójában ott van a következő domb mögött.

Egy kétésfélugrás széles patak mentén szóródott el, a hegyről leguruló sziklafolyás és a torkolat közti csendes, alig boka fölé érő szakaszon. Híd nem volt, csak néhány nagyobb kő, azokon szökdeécseltek a helyiek, ha át akartak jutni a túloldalra. Nekem a szökdecselés nem ment annyira, mindig hosszasan kerestem a lehetö legstabilabb következö lépést, az csoda, hogy dugót nem okoztam magam mögött.
A sátrak nagy részét az ismerős kék és sárga műayzagfóliából barkácsolták. Főleg helyi, vagy még inkább nepáli építőmunkások laktak bennük, de egy csapat "igazi" kölcsönzöttturistacsoportmenedék is akadt köztük, precízen, merőlegesen és párhuzamosan felverve, még fengsuhival is meggyanúsítottuk őket, nem mintha annyira képben lettünk volna a távolkeleti lakberendezés rejtelmeivel, de a székletmintaösszevetős tomimosmárjóvaneléglesz társalgásba remekül passzolt a hogyezekahúzottszeműjapók nomicsodarendmániásakmégalócitrommezőközepénis. Ja, lócitrom, hát persze. A lovak ott legelnek, ahol fű van, és fű a patak mentén terem. Amibe amúgy a jónépek minden moshatót mosnak, nem csak a csetrest. De főleg azt.

A jónépek nemturista többsége reggeltől estig egy sóder/kőkitermelésnek látszó területen dolgozott úgy száz méterre a tábortól. "Nepalis", mondták a helyiek, azzal az intonációval, ami nálunk hagyományosan a "cigók" kifejezéshez szokott társulni. Ahogy az út közben látott útépítő munkásokra is, akik fejnyi kövekből építették a töltést az útnak a völgyhajlatokban, férfiak, nők és gyerekeik vegyesen, legtöbbször barátságos namastet köszöntek utánunk, és leplezetlenül bámultak minket, mint valami ritka látványosságot, de olyan is volt, aki üdítősflakontr vágott hozzánk. Az "őshonosok" nepáliakkal kapcsolatos sztereotípiái meglepő egyezést mutattak a magyarok cigányokkal/határon túliakkal, a németek magyarokkal és a svájciak németekkel szembeni előítéleteivel, erre akkor még csak néhány elkapott megjegyzésből következtethettünk volna, ha figyeltünk volna ilyesmire, de később gondosabban kifejtett formában is találkoztunk velük.

Itt szembesültünk először élesben a vízszerzés nehézségeivel. A legtöbb, amit tehettünk a tiszta vízért, hogy elbattyogtunk a sziklaomlásig, négykézláb bemásztunk a legkevésbé bizalomnemgerjesztő pontig, ott akrobatapózban egyensúlyozva félkézzel megtöltöttünk egy üveget, visszamásztunk a partra egy másikért, újra előadtuk a mutatványt a köveken, végül a zsákmányt visszacipeltük a sátorhoz, gondosan beleadagoltuk a botrányos ízű fertőtlenítőtablettát, néhány óra múlva már lehetett is forralni levesnek. Vagy teának Vagy mosogatni benne. Fürödni esetleg. Meginni is meg lehetett elméletileg, de a lenyelése jelentős önfegyelmet igényelt.

Tenzin úgy egy órával utánunk került elő, egy" ladaniva" terepjáróval, amin a hátizsákokat hozta utánunk. Azt mondta, lovakat a hágó előtt nem hoz, mert nem akarja megkötni őket, hogy jobban tudjanak legelni, úgy viszont hazamennének éjszaka. Felvert magának egy kék sátrat, abban hagyta a kajás zsákokat, és kitartó rinyálásunkra még főzött is nekünk. Fura egy párbeszéd volt egyébként, mert nekünk Balázs elbeszélései alapján megvolt az elképzelésünk, hogy mire számítsunk tőle, de neki a jelek szerint nem nagyon volt elképzelése Balázs elbeszéléseiről. Az ő fogalmai szerint a főzés semmiképp sem volt az ő dolga, de miután sem a szeszélyes főzőberendezés, sem az ázsiaikajaszagú fűszerek lelkivilágát nem ismertük, megszánt minket, és megmutatta, hogy kell velük bánni - aztán lelépett.

Az alvás a kezdetektől előrevetített némi logisztikai gyökerű nehézségeket - én hoztam magammal egy kétszemélyes sátrat, amiben szükség esetén hármban is meghúzhatjuk magunkat, meg egy bivakzsákot, hogy ahol lehet, abban vadromantikázzak a csillagfényes ég alatt, és Misi is cipelt egy ajándékba kapott egyrétegű szuperkönnyű egyszemélyest, amiben eredetileg egyedül túrázás közben szándékozott volna egyedül aludni - Tomi egyszerűen elintézte a problémát azzal, hogy tuti nem fog megfagyni, van hálózsákja. És még a városi hosszúnadrág is befért, csak a wc-papír nem, de ezen fejben kell felülemelkedni.

Miután néhányszor érdeklődtünk korábban, hogy ezt mégis hogyan képzelte, és nem válaszolt semmi értelmeset, úgy döntöttünk, hogy akkor legyen az ő baja, majd csinál valamit. Eső úgysem esik. De ha netán mégis, majd bebújik a lovasemberhez, vagy tudja a fene, bekéredzkedik a szomszédhoz. Az a veszély nem fenyegetett, hogy hozzánk kell majd negyediknek beengednünk, Misi meg toleránsabb és hibbantabb is volt nálunk, úgyhogy nem aggódott túl sokat a dolgon.

Lucával aztán kicsit megszeppentünk, mikor Gina hotfáradtan berogyott Misi érkezésünkre már felvert sátrába, és perceken belül elaludt a késő délutáni napsütésbenk, míg mi vártuk, hogy a mi holmink is utolérjen bennünket - de szerencsére Tomi végül Tenzin kék ponyvája alá szórta be a cuccait, hogy akkor ha az üres, ő alhat is ott. Végül aztán vacsora után mindenki a terv szerinti kuckóban kötött ki, a gyér fűcsomók a földön nem ontották ugyan a magashegyi harapóslegelős csilagoségszagot, és abban sem voltam biztos, hogy jól képzelem, ha nem számolok éjszaka mászkáló állatokkal, a szélárnyékot is keresgélnem kellett kicsit, de aztán egészen rendesen sikerült elaludnom. Fura érzés volt.

A felkelés meg mégfurább. Igazán nem volt harmat, még ott a vízparton sem, de valahogy kicsit mégis nyirkosnak éreztem a zsákom. Nem is kívülről, hanem belülről. Kicsivel előbb keltem fel, mint a többiek, de aztán szó szerint órákig szöszmötöltem az összevissza pakolt cuccaimmal.
Tenzin most is későn jött.

Volt vele egy kis nézet-nem egyezésünk, mi ugyanis kezdettől az utikalauzban jelölt Rumjak táborig szerettünk volna menni aznap. Egyrészt hogy egyenletesebben legyen elosztva a mennivaló mennyisége, másrészt hogy ne egy nap kelljen az összes alvási szintkülönbséget elviselni. Tenzin viszont valamilyen okból következetesen, mindig, újra és újra JamskarSumdoig tervezte azt a napot, három óra battyogással és valami háromezerhétszáz körüli alvással (ahogy eddig is), ha ellenkeztünk, kijavított minket, mintha egyszerűen rosszul tudnánk az utat. Végül, mivel tulajdonképpen ő diktált, az lett, amit ő mondott. Gina ősi thaicserediák életbölcsessére hagyatkoztunk, miszerint ha valamihez nagyon ragaszkodnak, annak nyomós oka szokott lenni, csak nem képesek vagy hajlandóak elmondani, hogy mi.

Az elindulás ugyan korábbra sikerült, mint az előző napi, de azért így is bőven délelőtt volt már, és nem reggel. Misi ezúttal csak tíz perc előnyt szakíthatott magának, amit azután a málhának köszönhetően másik tíz perc alatt el is veszített. Nem igazán haladtunk együtt, mindenkinek a saját tűrőképessége, sebessége és fényképezési mániája szabta meg az egyéni sebességét. Időnként utolértük egymás pihenőjét, időnként lemaradtunk. Valójában mindenkinek megerőltető volt az út, bár Tomi továbbra is hevesen tagadott. Misinek estére valami bizarr, gyerekökölnyi púp nőtt a térde alatt, ami meggyőzte, hogy a táskájának a továbbiakban a ló hátán a helye.

Az előző napi kőfejtő a jelek szerint a teherautók végállomása volt, aznap már nem találkoztunk velük, bár továbbra is "autóúton" mentünk. Elfogytak az útépítő munkások is, alig láttunk embert. Egyre közelebb jöttek a havas csúcsok a távolban, a környék vadabb lett kicsit, szárazabb, fogyó zölddel, de egyre több rózsaszínnel. Talán tényleg tavasz volt. Lenyűgözőnek találtuk.

Az előző napihoz hasonlóan ez a tábor sem akart sehogy sem előbukkanni. Minden domb után vártuk, de egyik mögött sem volt. Egy különösen bíztató kőfolyás megkerülése közben aztán egyszer csak egy patak vágta el az utat. Persze nem ez volt az első, hogy gázolni kellett kicsit, de ez volt az első, amin nem lehetett úgy átjutni, hogy ne folyjon bele semmi a víz a cipőnkbe, és ahol a víz sodrása gond nélkül fel tudott volna lökni egy félig ügyetlen lépés után. Ginával hosszan próbáltunk használható gázlót találni, hiába. Én különösen keményfejű voltam, és különösen nem voltam képbe "a hegyekkel", úgyhogy vagy húsz percig másztam följebb és följebb a hatalmas, néha hibogó sziklákon a víz mellett. Abban reménykedtem, hogy a kövek egyszercsak elnyelik a patakot, de legalábbis hogy találok egy helyet, ahol legfeljebb félcombig leszek vizes átkelés közben. Nem sikerült. Nem a vizes ruhával volt bajom, melegen sütött a nap - de a fényképezőgépemet nem szerettem volna eláztatni. Keresés közben amúgy utolért az egész kirándulás második legsürgetőbb bélgörcse, fej-cipő-és csomaghátrahagyva szökdécseltem őrült igyekezettel a vízre merőleges irányban, hogy minél messzebb juthassak a végső detonáció előtt. Puszta lelkiismeretességből. Az ilyen élményeinket mindig megosztottuk egymással, ez valahogy hozzá tartozott a magasság mellékhatásaihoz.
Végül be kellett látnom, hogy Ginának volt igaza, és visszamásztam az útig. Misi már a túloldalon ült, szárította a lábait, hogy visszahúzhassa a cipőjét, és fényképezte, ahogy Gina próbálja leküzdeni a hideg vizet.

A patakon valóban ott lehetett legmegbízhatóbban átjutni. Csak egy kicsit körülményes volt az útvonal. A "meder" egy szakaszon hosszában folyt az úton, csak a belső oldalon lehetett értelmesen haladni mellette, utána viszont át kellett mászni a völgy felőli oldalra, és ott keresztezni a maradékot, mert belül túl mély volt és túl erős sodrású.
Luca megpróbálta "levágni" a kerülőt a belső oldalon. Tulajdonképpen nagyon ügyes volt, épp csak egy kicsit lépett mellé egyszer, de az pont elég volt, hogy derékig átázzon mindene. Neki ott nagyon elege lett a napból.
Hátakkorö, bakancs le, zokni bele, fűzők összeköt, hátizsákra csomóz, oldaltáska pántját rövidre, éééés... ááááá, qrrrvahideeeeeeeeeeeeEEEEEEEEEEEGG. De nagyon. De tényleg. Az egy dolog, hogy nem vagyok jó a majd térdig érő víz mélyén gömbölyű köveken egyensúlyozásban, de ez _fájt_, minden lépéssel egyre jobban, komolyan aggódtam, hogy egyszercsak elveszítem a live kapcsolatot a lábaimmal, mielőtt elérem a túloldalt.
Nem teljesen ok nélkül, mert Gina például azért ment át cipőben, mert mezítláb az első pillanatban begörcsölt a talpa. Úgy azért nem egyszerű.

A partraszállás után aztán vagy fél óráig ücsörögtünk még a túloldalon, szárítkoztunk, és sok-sok jókívánságot küldtünk Balázsnak, aki szerint ezt a túrát egy jobb sportciőpben is simán le lehet nyomni, híd nélküli, gumicsizmaigényes patakokról még csak említést sem tett. Persze-persze, kitalálhattuk volna magunktól is. Majd következőleg.

Mikor készen lettünk az anyázással, feltápászkodtunk, hogy legyűrjük a hátralévő mostmárcsakeztittmegkerüljüköt, de alig mentünk pár száz métert, megint elvágta az utunkat valami víz. Kicsit kisebb, de még mindig cipőlehúzós, és még mindig rohadthideg. "Bazegeztnemhiszemel", de legalább röhögtünk egyet magunkon.

Aztán persze csak előkerült a "teahouse", egy puritán kőkunyhó festői lilavirágos vörössárga kősivatagos helyenként zöldgyepes háttér előtt. A mélyén egy szerencsétlen alak kekszeket, csokit, kólát, mirindát és montidjút árult a sötétben, meg forró chait. Öt darab negyvenrupis üdítőital árát kettő és fél percig adta összefelé, miközben Misi kitartóan nyújtotta és nyújtotta a kétszázast.
A kunyhó mögött legelő terült el, a tegnapi táborozók sátraival és kószáló lovak tucatjaival. Lábaik alatt a földből itt-ott alig mozgó vizű csermelyecske bukkant a felszínre étvágygerjesztően, aztán újra eltűnt.

Korán volt még, a csomagjaink sehol, nekiálltunk neomagnolvizet melegíteni néhány üres flakonban Nap-és Feketepulcsi-energiával, hogy "fürödhessünk" egyet, ha megérkeznek a törölközők, ruhák és tusfürdők.
A szabadtéri panorámatusolás egyszerűen zseniális volt. Egy nagyobb kőrakás eltakarta a tábort, emberi civilizációnak nyoma sem látszott, csak a drámai hegyek. Néhány deci vizet végigcsorgatok magamon, és aztán... Nivea tusfürdő. Persze csak módjával, még hátra van vagy hét hét, és ha elfogy a flakonokból a víz, mehetek vissza szappanosan vagy meztelenül.
Eredetileg hajmosás is szerepelt a listán, de aztán én lemondtam róla, mert mire Tenzin megérkezett, a Nap már nagyon készült beletrafálni a hegygerincbe, árnyékban viszont reggelig sem száradt volna meg a fejem.

Megdöbbentő, hogy egy liter vízzel tökéletesen korrektül meg lehet mosakodni. És azt az egy litert egy óra alatt fel lehet melegíteni a napon. Néha eszembe jut, amikor itthon nincs kedvem elzárni a meleg zuhanyt.

A főzésben aznap nem kaptunk több segítséget, csak a kék sátrat. Bemelegítésnek teával próbálkoztunk, azt nem nagyon lehet elrontani. Nagyon valóban nem, de azért a neomagnolaromából kicsit kevesebb is elég lett volna. Nem úgy, mint a sóból meg az allgemein indiaikajaszagú masalából. Valószínűleg akkor sem lett volna elég, ha ötször annyit teszünk bele. Nem a teába persze, hanem a lencsébe, amit hagymával igyekeztünk összepárolni a vinyázga  kuktában. Már majdnem egészen megfőtt, mire elfogyott a türelmünk, és kiszedtük... rohadt éhesnek kellett lennünk, mert az eredményt képesek voltunk egyértelműen táplálékként értelmezni.

Megint csillagoséjszakáztam, most kedvezőbben voltak felverve a sátrak, pont elfértem köztük.  Luca végül egyedül maradt az enyémben, Gina átragadt Misiébe, Tomi meg a lovasember kerozinszagú ponyvája alá húzódott be.