Delhi, tejóságos

Mindenki megmondta, Toniatól Viharkrisztuson át a Lonley Planetig, most én is megmondom. Mocskos, büdös, zsúfolt, agresszív és zajos, és a tetejében repülőjegy hiányában még lelépni sem hagy olyan egyszerűen. Bedugul, félretájékoztat, kiszámíthatatlan fordulatokat vesz, megpróbál meggyőzni az ellenkezőjéről annak, amiről öt perce sikerült, és egyáltalán, reménytelenül végeláthatatlan, mint egy jól sikerült homoksivatag.

Fura módon semmi nyomasztót nem találtam benne.

Talán felrakta az idegrendszerem a pánikszűrőt, vagy csak a mezei fáradtság tette. A világ legtermészetesebb dolgának tűnt az utcán a riksák elől cikázni bokáig érő szemétben, hézagos kültakarójú kutyák, kecskék és macskák közé vegyülő ragadós utcai árusok hada közt.

panoráma

'Ó, Tájföld, Tájföld', hajtogatta Gina transzba esve a reptéri taxiban, mindaddig, míg be nem fordultunk az első szűkebb utcába. Hajnali ötkor még tele volt különféle ágynak használt alkalmatosságokkal, a rajtuk alvók épp ébredezni kezdtek. Napközben azután már nem látszott ennyire egyértelműen, hogy a város fele hajléktalan.

A reptér előtt a taxis prepaid létére pofátlanul magas árat kért, de legalább oda vitt minket, ahová kértük. A hotel, ahol előző nap béfutott Tamás barátunk várt,  sírnivalóan intenzív és szerves téri kapcsolatban állt az utca pezsgő (bugyogó...?ér ilyet mondani...?) világával, a hiányzó falszakasz mellett az ajtó non-stop sarkig tépve, a lépcső legalsó, merész vonalvezetésű (bár nem tökéletesen oték-és ántsz-kompatibilis geometriájú) fokai szinte a banánhéjas petflaskahalmokból látszottak indulni.

Megadóan tűrtük, hogy a recepciós lehúzzon minket a reális szobaár kétszeresére, aztán felcipekedtünk és kimásztunk az erkélyre a klíma kültéri egysége mellé a galambxarba utcai szociobrrt fényképezni. Kisnyuszik voltunk, odalent nem mertük a turistaszánkat tátani.
Ledőltünk egymás mellé az ágyra a szutykos ventillátor alá, mind a hárman arra az egyre, és egészen délelőtt tízig ott időztünk.

cuccom szobám lábom

Tízkor felkerekedtem nagylátószögű objektívet vadászni a Palika bazárba. Nem mondom, hogy jó ötletnek tűnt, de nagyon akartam. Gina nem akarta hagyni, hogy egyedül tekeregjek, úgyhogy elkísért.

A recepciós érdeklődésünkre felvillantotta a később klasszikus "muhaha" gesztusként azonosított barátságos mosolyát, majd  készségesen vázolt egy térképet a metrómegállóig, és adott egy névjegykártyát a hotel címével.

Ezzel a felszereléssel alig két saroknyi evickélés után fel is leltük a megállót. A környezetével kontrasztba állítva döbbenetesen civilizáltnak tűnt, a gépfegyveres katonák, rögtönzött biztonsági ellenőrző bódék és sarkokban homokzsákból felhúzott lövészállások, "köpködni szigorúan tilos" feliratok és az elmondhatatlanul gyógy, csak közvetlenül utazás előtt megváltható műanyagzseton formátumú menetjegyek ellenére is. ( BKV, azmiaz?)

Nem kellett vele sokat menni, ellenben utána sokáig kellett keresni, hogy az egymás felett és alatt kerszteződő vonalak közt hogyan lehet eljutni az "f" kijáratig. Körben megvolt az egész abc.

A felszínen (Connaugh Place) koncentrikus körök mentén felhúzott, reprezentatívnak szánt homlokzati tagolással megvert, ámde hozzá derékmagasságig nagyjából egyenletesen körbeszxrt (yepp, exactly) épületek gyűrűjében találtuk magunkat.

Az M11-es üzletet dőre módon az M szektorban próbáltuk volna keresni, de valahogyan azonnal lecsapott ránk egy kultúrált öltözőkű, folyékony angolságú segítőkész úriember, természetesen maga volt a trekkelés királya, egyetemben a "hivatalos turista információs iroda" ügynökével. Hogy miért hagytuk, hogy oda cipeljen, meg nem tudnám mondani, de egyszercsak ott botorkáltunk a sitthalmon, keresve az átjutási lehetőséget a félreeső kis lyuk bejáratához.
Segítőkészen tudatták velünk, hogy Manaliba a monszun miatt nem is lehet busszal eljutni, de ha odaadjuk nekik a megváltott buszjegyünket, ők készséggel szereznek másikat Srinagarba. Az Olyüzlet-kereséshez már nem tudtak ilyen informatívan hozzájárulni.


Természetesen Misi épp eljutófélben volt Manaliba, minden nehézség nélkül, de ezt mi csak akkor tudtuk meg, amikor néhány órával később nethez jutott. Addig maradt egymás paráztatása és nyugtatgatása, és a találgatás, hogy vajon melyik banda néz hülyébbnek minket és miért.

frissen ébredt riksa

A következő spontán csapódó lovag mindenképp befutó jelölt volt ebből a szempontból: minden üzletbe bekérdezett, hogy hol van az M11, és mindenhonnan harmonikus fejrázással fordult ki, majd betuszkolt egy klattyantós gagyiboltba, és az üzletvezetővel megpróbálta bebizonyítani, hogy amit keresek, megtaláltam, ööö izé, nem létezik. Illetve ha már mégis kénytelen, mert előző napon beszéltem velük telefonon, akkor csakis hamisítványbolt lehet, tehát kénytelen leszek az ő kínálatukból választani valami nyalánkságot. Ezután már csak egy kicsit próbálta meg Ginát feleségül kérni, és amikor még kávézni sem akartunk vele, tíz másodpercen belül leakadt rólunk. Hoffnungslos.

Ezután már nem tapadt ránk több légy, és végül kiderült az is, hogy az M az M11-ben nem az M szektort jelenti, hanem a Palika bazár maga egy külön szektor, aminek az alsó szintjét M-mel, a felsőt O-val jelölik. Az üzlet annak látszott, aminek mondta magát, bár kicsit kilógott a környezetéből a puritánsága. Az üveg levadászása után már csak egy cpl-t kellett lőni és a memóriakártyát elfelejteni, és már mentünk is vissza a lövészárkos metrógödörbe.

Odahaza Tamás bemutatta nekünk előző napi felfedezését, a szomszédos vega éttermet. Európai kinézetű étlap, tiszta felületek, ragasztott téglaburkolat váltás a pozitív sarkokon festékbe. És finom kaja.

A Manaliba induló busznak a hostel közelében kellett volna felszednie minket. Az alig (háromnegyedóra) késéssel becsapódó ügynök persze felhomályosított, hogy saaaajnos aznap nem fog menni a dolog a forgalom miatt, és megpróbált minket egy rendszámcetlivel kizavarni a CP-re. Ginával a délelőtti túra után hevesen tiltakoztunk az elképzelés ellen, hogy ezúttal egy komplett betonba ágyazott üzlet helyett egy aprócska és bármikor mozgásba lendülő rendszámtáblát kelljen keresnünk a dzsungelben tizenöt kiló zsákkal nehezítve, úgyhogy szerzett nekünk riksást. Tamás persze lehet, hogy mégis a mozgócélpontosvadászós változatot favorizálta volna. Nem szívlelte, ha a szaggatott, de főleg az egyenes vonal tartósan a riksa valamelyik két kereke közé szorult, márpedig a delhi vezetési stílusnak egy sarkalatos alaptétele, hogy egyszerre mindig legalább két sávban kell érdekeltséget fenntartani. Or so it seems.

A buszra, ha Magyarországon találkoznék vele, fel sem szállnék, annyira leharcolt volt. De láthatóan kitakarították, volt légkondi benne dönthető lábtartós műbőr ülésekkel, és ami a legbíztatóbb volt: helyiek töltötték fel több mint a felét. Indulás után hamarosan megtudtuk, hogy fel van szerelve egy luxusdudával is: valahányszor rácsapott a sofőr, más nótát sípolt, vagy legalábbis fél percen belül alig-alig ismételte magát. Sötétedés után aztán valamiért beállt a standard ti-ra-dit, illetve ennek turbó változata, a ti-ra-di-ra-di-ra-dit használatára.

Delhiből az út kifelé órákig tartott. Valószínűleg tettünk néhány városnéző extrakört is extrautasok reményében, megcsodálhattunk, ahogyan a reggeli ágyakat városszerte újratákolják, és ahogyan egymásnak mutogatják Lucát, a Világ Nyolcadik Csodáját. Szőke, kék szemű, fehér bőrű, mindezt egy kendővel igyekezett takarni, minden különösebb siker nélkül.

"get out of Delhi as soon as possible"