Darcha, na persze

A két indiait és a két backpackert kiraktuk Keylongban, aztán újabb egy órányi zötykölődés után éjfél körül megérkeztünk Darchába. Először is várni kellett, hogy a katonai ellenőrzőpontos bácsi előbújjon a sátrából, és megszakértse az útleveleinket. Jammu és Kashmír tartományban a legképtelenebb helyeken vannak ilyen barakok felhúzva, később megszoktuk, de itt még egészen újdonság volt. Miután a sátor lakója visszabújt aludni, gurultunk még néhány métert, és a sofőr leállította a motort, hogy megérkeztünk.

Kiszállás után eltartott néhány percig, mire legalább felszínesen sikerült feldolgozni az információt, hogy EZ Darcha. Világítás, vagy bármi egyéb állandó emberi településre utaló nyom nem látszott. Az út mentén körülbelül egy tucat tákolt bódé körvonalát vehettük ki az alig derengő holdfényben. Azután az egyik ablakában fény gyulladt, oda kalauzolt minket a Legény. Ahogy beléptünk, hat-nyolc ágyról álmosan hunyorgó emberek emelték fel a fejüket. Kettő még szabad volt, némi számunkra érthetetlen párbeszéd után egy harmadik is az lett, miután két kisgyereket lepateroltak róla - mivel alig jutottunk szóhoz, nem sikerült elég erélyesen tiltakoznunk. Misinek így is csak a padló maradt egy asztal lábánál, ami apám műhelybulijain sem biztos, hogy helytállt volna. Hajnali hatkor aztán a jórészt átutazó teherautósofőrökből álló vendégsereg felkeltette onnan is, mert útban volt nekik a reggeli teához. Az ágyakon még majdnem másfél óra extra bóbiskolást tudtunk összehozni, aztán feltápászkodtunk mi is. Tea és keksz fillérekért, és egy grátisz szikh turbán Misinek.

A bódé nap közben bolt volt, de főztek is az arra járóknak. A reggeli szükségletekhez ki kellett vonulni az épületből, és egy másikban wc után érdeklődni, mert a miénkben ilyesmi nem akadt - mellesleg összes többi bódé is nagyjából hasonlóan fetett. Nyolc méter széles, hat méter mély, lapos sátortető, elől a "kirakatban" keksz, szappan, száraz instant tészta, három éve lejárt Nestle feliratú csoki. Az ajtó mellett menü, rajta momo, veg fried rice, pancake, chapatti, ricedal. A falak és a tető kék és sárga műanyagfólia felületképzéssel kerültek kialakításra.

Nem ilyennek képzeltük. Úgy terveztük, itt még utoljára alaposan kipihenjük magunkat, kiélvezzük a melegvizet, az utolsó hajmosást, megvárjuk, míg mindenkinek elmúlik a hasmenése és mindenki hozzászokik a háromezerháromszázhoz, feltöltünk minden aksit és írunk egy kör utolsó emailt haza. És ha ez mind rendben megvolt, és megvettünk mindent, és letárgyaltuk a lovasembert, akkor szép nyugodtan nekivágunk a naagy-naaagy túrának.

Lófaxt.



Én nem mentem volna odáig, ameddig a többiek, akik egyszerűen hajléktalanszállónak minösitették a helyet, de tény, hogy szívesebben aludtam volna a saját sátramban, mint az ő ágyaikban. A gondolat, hogy társbérlők költöznek a hálózsákba, amiben még majdnem két hónapig minden nap aludni fogunk, nem tűnt túl bátorítónak. Ebben mindannyian egyetértettünk. Internetre vagy tusolásra a leghalványabb remény sem volt, áram - az innen északra fekvő területhez hasonlóan - leginkább csak éjszaka volt. Alig néhány óra összefésülte a véleményünket, hogy az ott-tartózkodás nem könnyíti a későbbi utunkat, és különben is tulajdonképpen már két napja háromezer fölött ücsörgünk, az első néhány napban ha lassan megyünk, szinte szintben maradunk - tehát legjobb lenne rögtön keríteni egy lovasembert, és othagyni a porfészket. Utána még mindig megállhatunk pihenni, ha kell.

A falucska - mert a hídfő előtt felhalmozott bódékon kívül egy valódi, bár semmiféle vendéglátással kapcsolatos szolgáltatást nem rejtő falucska is meghúzódott a hegyoldalban a Lehbe vezető út következő kanyarjában - rendszerint a Lamayuru-Darcha útvonalon haladó Zanskar-trekk végpontja szokott lenni, de van, aki hozzánk hasonlóan visszafelé teszi meg. Ezért a bódékban minden kapható, ami az ottani viszonyok közt egy túrához szükséges és elegendő, az egyik falán pedig kézzel mázolt piros felirat hirdette, hogy lovasembert lehet náluk szervezni.

Érdeklődésünkre megígérték, hogy délután ötre kerítenek nekünk egyet, akivel aztán személyesen tárgyalhatjuk majd meg a további részleteket. Addig is betettünk náluk az orcánkba egy-egy adag momot, amit a család a szemünk láttára ütött össze az épület első, nyitott felében.
Az éjszakai szállásunknál egy fokozattal kevésbé volt putrijellegű a hely - betonból húzták fel, és masszív garázskapuszerű acélroláddal zárták éjszakára, mint a jelek szerint szinte minden valamire való üzlethelyiséget az országban -, ráadásul a tulajdonos is kimondottan segítőkész volt, úgyhogy átköltöztünk hozzájuk. Két kisfiuk volt, és egy lányuk, akik a főzésben segédkeztek, vagy ide-oda szalajtották őket, ha a vendéglátóüzemnek arra volt szüksége.

Öt előtt még volt időnk szétnézni picit, ekkor fedeztük fel Igazidarchát is, de csak a folyó túloldaláról, mert nem akartuk lekésni a találkozót. A környék lenyűgözött minket: még nem volt olyan sivatagos, mint amilyennek korábban elképzeltük, a folyóparton idilli világoszöld dzsumbuj burjánzott néhány csupasz ágú fával meghintve, a háttérben a hegyek viszont majdnem teljesen kopaszak voltak, a távolban némelyiket vastagon hó fedte. Úgy festett, mintha tavaszodna éppen.


A lovasember természetesen nem jött ötre. Bánatunkban vadásztunk magunknak fejenként egy liter mégegyszerutoljára Godfathert. A godfathervadászatot a helyi normák vélhetően szigorúan férfimunkaként tartják számon, mert mi hiába ácsorogtunk és krákogtunk és helóztunk és ikszkjúztuk magunkat az "alcohol shop" feliratú betonkocka pultjánál, a boltosban fel sem merült, hogy kiszolgáljon bennünket.
A sör többe került, mint két napi szállás, és borzalmas volt, de a bubit meg a keserűt tudta. Különben is, rá volt írva, hogy beer.

Már árnyékban volt az egész völgy, tehát lehetett vagy este hét, mire Tenzin Jigmet felbukkant. Szimpatikus volt és segítőkész, de a túrát kicsit hosszabbra jósolta, mint Balázs vagy a bevállalósabb utikalauzok. Tudtuk, hogy neki ez érdeke, de valójában nem volt alapvető kifogásunk a gondolat ellen, Misin kívül persze. Picit magasabb árat is mondott, mint amire számítottunk, de úgy gondoltuk, hogy ettől függetlenül korrekt az ajánlata. Egyedül azzal nem voltunk kibékülve, hogy még két (plussz egy) éjszakát kellene szintben maradni, utána viszont a hágó előtti napon egyben több mint ezret emelkedni, és másnap még fölküzdeni magunkat ötezerre - hogy pontosan milyen magas a hágó vagy épp egy tábor, arról minden térkép és minden kalauz mást írt, három-négyszáz méteres különbségekkel, ezért nem tudtuk pontosan, mennyiről is lenne szó, de egyben mindenképpen soknak tűnt.

Misi még mindig nem törődött bele teljesen, hogy nem egyedül fogja legyűrni a nagykihívástost. Még mindig azon a véleményen volt, hogy egyedül fogja vinni a cuccot, ezért vagy minden nap előre megy, vagy lemarad - de persze azért lazított némileg a döntés súlyán, hogy négyünk cucca nem fért fel két lóra a kajával, ezért mindenképpen hárommal kellett mennünk, így megmaradt a lehetősége, hogy út közben meggondolja magát.

Tomi legendás húsz kilós táskája vitte persze még mindig a prímet, úgy kitömte a nyolcvan literes zsákját, hogy Manaliban még a wc-papírjaiból is rám kellett ruháznia kettőt, mert egész egyszerűen nem tudta eltenni őket. A papucsai még így is kívül voltak felgumizva. A második helyen talán Misi végzett, aki saját bevallása szerint nem volt maradéktalanul cselekvőképes tudatállapotban, mikor otthon összeszórta a holmiját, és még egy hónap múlva is talált meglepetéstárgyakat a zsákja mélyén a szennyes közt. "Tuti anyám volt", kommentálta, és a döbbenetes az volt, hogy az irgalmatlanul férfias kiállásából ez nem hogy elvett, de még hozzá is tett, pedig mindenki tudta addigra, hogy valószínűleg talált a tipp. Mentségére szóljon, hogy egy kis sátrat is hurcolt magával, amit állítólag ajándékba kapott, hát nem hagyhatta otthon. Utána én következtem, egy tulajdonképpen szerény véleményem szerint mérnökien racionális felszereeléssel, amit egy majdnem négy kilós sátor és a mániákusan előraktározott vízkészletem nehezített agyon. Voltaképpen lehet, hogy misit is leköröztem. Utánam luca jött egy gigantikus hálózsákkal, amuhez egy emberkörvonalú betét tartozott. Luca minden nap többet szidta egy kicsit, míg a többiek nézték, hogy igyekszik szállítható formába gyömöszölni. A hőtükrös fóliáját ritkábban emlegettük, de az is egzotikus darab volt, remekül csörgött éjszaka, gyerekként imádtunk volna tündéreset játszani vele.


A racionalizálás királya Gina lett, alig több, mint tizenegy kilóval, aminek tetemes részét mindenféle törlő- és fertőtlenítőkendők tették ki, amik visszaútra nagyrészt el is fogytak. Nagyon nem szerette a cipekedés gongolatát, de bár ő vállalta volnabe legkevésbé, vélhetőleg neki ment volna legjobban.
Tenzin megszakértette a zsákokat, nyilatkozott a lovakról, megegyeztünk, és magunkra hagyott minket azzal, hogy másnap reggel találkozunk. Mire elment, már sötét volt; rendeltünk még valami kaját vacsorára a háziaktól, vélhetően ricedalt, amiben csak néhány további nap elteltével ismertük fel a kenyérhajabele illetve az instantparadicsomostészta helyi megfelelőjét, benyaltunk egy komolyabb adag vas- és cévitamin bogyót (utóbbit a ginában és lucában bújkáló megfázásszerű valami ellen), aztán sürgősen elvonultunk aludni, mert erőst ki voltunk purcanva az előző éjszaka nyomán.